Download the full version of the ebook at

https://ebookultra.com

AIDS Inc 2nd Edition Jon Rappoport

https://ebookultra.com/download/aids-inc-2nd-
edition-jon-rappoport/

Explore and download more ebook at https://ebookultra.com

 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Internetworking Troubleshooting Handbook 2nd Edition Inc.

Cisco Systems

https://ebookultra.com/download/internetworking-troubleshooting-
handbook-2nd-edition-inc-cisco-systems/

ebookultra.com

The Chemistry of Anilines 1st Edition Professor Zvi

Rappoport

https://ebookultra.com/download/the-chemistry-of-anilines-1st-edition-
professor-zvi-rappoport/

ebookultra.com

Sexually Transmitted Diseases and HIV AIDS 2nd Edition

Vinod K. Sharma

https://ebookultra.com/download/sexually-transmitted-diseases-and-hiv-
aids-2nd-edition-vinod-k-sharma/

ebookultra.com

Version Control with Git 2nd Edition Jon Loeliger

https://ebookultra.com/download/version-control-with-git-2nd-edition-
jon-loeliger/

ebookultra.com
Pathfinder 2E Lost Omens The Mwangi Expanse 2nd Edition
Paizo Inc.

https://ebookultra.com/download/pathfinder-2e-lost-omens-the-mwangi-
expanse-2nd-edition-paizo-inc/

ebookultra.com

AIDS Vaccines HIV Receptors and AIDS Research 1st Edition

Lawrence B. Kendow

https://ebookultra.com/download/aids-vaccines-hiv-receptors-and-aids-
research-1st-edition-lawrence-b-kendow/

ebookultra.com

The Encyclopedia of HIV And AIDS 2nd ed Edition Stephen E.

Stratton

https://ebookultra.com/download/the-encyclopedia-of-hiv-and-aids-2nd-
ed-edition-stephen-e-stratton/

ebookultra.com

The Chemistry of Organozinc Compounds R Zn 1st Edition Zvi

Rappoport

https://ebookultra.com/download/the-chemistry-of-organozinc-compounds-
r-zn-1st-edition-zvi-rappoport/

ebookultra.com

Motion Graphic Design Applied History and Aesthetics 2nd

Edition Jon Krasner

https://ebookultra.com/download/motion-graphic-design-applied-history-
and-aesthetics-2nd-edition-jon-krasner/

ebookultra.com
AIDS Inc 2nd Edition Jon Rappoport Digital Instant
Download
Author(s): Jon Rappoport, Laurence Badgley
ISBN(s): 9780954659011, 0954659015
Edition: 2
File Details: PDF, 37.36 MB
Year: 2003
Language: english
Scandal by
Jon Rappoport
of the
with foreword by
Century Laurence E. Badgley, M.D.
AIDS INC
Scandal
of the
Century

by Jon Rappoport

First Edition

HUMAN ENERGY PRESS

Suite 205
1020 Foster City Boulevard
Foster City, California 94404
 This book is a critical review of the scientific and social
responses to AIDS. As such, it makes no recommendations about
medical care, and no statement herein should be taken as medical
advice. If people reading this book, or hearing about it, make

decisions about their health or medical care which they believe are
based on ideas contained in AIDS INC., that is their constitutional
right; the author and publisher assume no responsibility for such
decisions or their implications.

Text is copyright © May, 1988 by Jon Rappoport. All rights are

reserved.

Illustrations, including cover, are copyright © May, 1988 by the

Human Energy Press. All rights are reserved.

Illustrations and cover art were done by academy award winning

artist Cris Hammond.

Library of Congress: 88-080560

ISBN: 0-941523-03-9

Printed in the United States of America

u
 CONTENTS

INTRODUCTION 1

PART ONE-THE UNPROVEN AIDS EPIDEMIC

chapter 1 AIDS on TV 5
chapter 2 Dying of What? 9
chapter 3 Can a Prison Experiment Cause AIDS? 23
chapter 4 Chemical AIDS 31
chapter 5 Who Popped the Poppers? 37
chapter 6 Drugs and AIDS: An Interview with an AIDS Clinic
Administrator 43
chapter 7 Years of Antibiotics: More on Chemical AIDS 47
chapter 8 Pesticides and Drug Dumping in the Third World: Is it

AIDS? 51
chapter 9 Enter AZT 57
chapter 10 Malnutrition AIDS 65
chapter 11 A Case Study in Confusion: AIDS in Uganda 71
chapter 12 Does the HIV Virus Cause Disease? 83
chapter 13 Pneumocystis, The Primary AIDS Symptom 101
chapter 14 Kaposi's Sarcoma 109
chapter 15 An Interview with a Molecular Biologist: Does HIV Cause
AIDS? 113
chapter 16 An Interview with Peter Duesberg: Does HIV Cause
AIDS? 123
chapter 17 AIDS Dementia and the Psychiatrists 135
chapter 18 An Interview with Dr. Joseph Sonnabend 139

PART TWO-LAMBS OF THE MEDIA AND POLITICAL

SCAPEGOATS
chapter 19 Official, Bizarre Definitions of AIDS 147
chapter 20 Media and the AIDS Party-Line 155
chapter 21 Instead of the Evening News 167
chapter 22 AIDS Media on the Political Right 181
chapter 23 Mandatory Testing/Detainment 195
chapter 24 Activist Strategies 201

PART THREE-HIDDEN IMMUNOSUPPRESSION

chapter 25 The Inner Sanctum of the Laboratory 209

in
chapter 26 Biowarfare Research 225
chapter 27 How Much of AIDS is Syphilis? An Interview with Dr.
Stephen Caiazza 243
chapter 28 African Swine Fever, Fidel, and the CIA 249
chapter 29 CMV (Cytomegalovirus) 257
chapter 30 IV Drug Users and AIDS: A Conversation with William
Burroughs 261
chapter 31 The Power of Suggestion and the AIDS Blood Test 265

EPILOGUE 281

APPENDICES
Appendix 1 Vaccines as Immunosuppression 287
Appendix 2 The First Five AIDS Cases 301
Appendix 3 The 1987 CDC Definition of AIDS 309
Appendix 4 American Corporations and AIDS 325
Appendix 5 The Hepatitis B Vaccine 327
Appendix 6 A Note on Alternative Theories of AIDS 333
Appendix 7 A Letter to the People With AIDS Coalition, by Michael
Callen 337

ABOUT THE AUTHOR 345

 AUTHOR'S NOTE

No person I interviewed in writing this book necessarily

ascribes to its conclusions.
I found many researchers making separate trains, took their
snapshots, which I then arranged in my own way.
Many thanks, for specific research assistance, to Carla
Valentine, Deborah Widel, Stace Aspey, Robin Babou, and Cheri
Woods.
Thanks to Tamma Adamek for typing drafts of the manuscript
and for assisting in the design of the book.

There are a hundred or so other people who contributed

information, helped decipher journal articles, commented on AIDS
research at the federal level, provided names and leads. My thanks to
all of them.

Many books on scientific subjects illustrate their points with

animal-experiments. It doesn't take long to realize, reading medical
literature, that you can often take the animal research which agrees
with your own conclusions and then just throw out the equally large
stack of dissenting opinion. In fact, that is what some AIDS
researchers do. So when I mention specific animal research in this

book, I do so for one reason: to illustrate that very process, in which

experiments that don't prove the party line are elbowed into

oblivion.

There are several researchers who state that questioning the

HIV virus as the cause of AIDS amounts to advocating promiscuity,

free-for-all sex, and death for millions. This is absurd. The fact is,

traditional sexually transmitted diseases, and the massive antibiotic-

dosing that goes with repeated incidents of these diseases, is very

immunosuppressive. So one doesn't have to swear allegiance to

current AIDS research to favor safer sex.

 I went back to my doctor and told him that I was better. Tests
showed my T-cell count was improving. I had more energy.
He said I probably had AIDS dementia, and that's why I
imagined I was getting well.
An AIDS patient, Los Angeles, 1988

The following is a brief exchange between a law professor and a

physician. It concerns a volunteer subject in an experimental drug
study of behavioral control, being conducted at a Maryland prison.
Law Professor: Does he (the volunteer) understand the effects
of the drug?
Physician: Yes, we explained the whole thing to him. We
don't want any misunderstanding.
Law Professor: Well, what are the effects?
Physician: We don't know. That's what we're trying to find
out.

Recounted in Kind and Usual Punishment, by Jessica Mitford

(Alfred A Knopf, 1974).

VI I
 FOREWORD

Science-media myths shattered; Hope revealed! AIDS INC. is a

powerful statement about the true cause of AIDS. The "cure" follows
naturally.

Jon Rappoport has studied the scientific, political, and media

responses to AIDS, and he provides an explanation which differs
from what you have heard heretofore. A virus model of causation

does not fit the scientific facts. Rather, multifactorial influences are
the sine qua non of AIDS. The multifactorial model is a threat to the

well-being of the international pharmaceutical giants, megalithic

national research institutions, and aspirant Nobel Laureates. Most
devastatingly, this model does not extrapolate to a single magic bullet

cure. Rappoport suggests that we are headed in the wrong direction

both socially and scientifically. Like the cancer epidemic, the AIDS
epidemic is a harbinger of future disaster.

The story that Rappoport tells is not pleasant, and initially it

will not be popular. From the ivory towers of science it is sure to be

proclaimed "a heresy" and "an aberration." But, Rappoport has done
his homework. Through countless hours of sleuthing about the
libraries and halls of science, he has discovered the Achilles heels of
the scientists and their theories. He has told his story with enough
authority for it to be heard within these very halls of science. Truth
is sometimes neither popular nor pretty. In AIDS INC, human greed
for money and power is revealed. An "old boys" network abounds
within our federally regulated research institutions, and our leaders
bear the shame.
The concept that AIDS represents the confluence of many
different factors within the "modern" lifestyle is easy to understand.
That a disease syndrome emerges in the latter part of the twentieth

century as the result of historically unprecedented sexual promiscuity,

drug abuse, promiscuous use of pharmaceuticals, rampant sexually
transmitted diseases, widespread malnutrition (even in the U.S.,
where processed foods are common), and massive vaccination
campaigns is plausible. The multifactorial explanation is further
buttressed by the evidence that AIDS is occurring in those subsets of

i x
the population which participate in these injurious negative co-

factors. Finally, the death knell of the virus-causation theory of AIDS

is heralded by the identification of a few different viruses related to
the cause. Never has there been one disease caused by different

germs.
Truth is usually simple. Yet the AIDS virus theory has entered

a realm of scientific obfuscation. Our addiction to animal research

provides us with faulty information about AIDS and drugs intended
for humans, who differ physiologically from other species. In the

entire world today there are only approximately 200 scientists who
understand the inner-circle language and symbols of esoteric
virology. From sterile and isolated sancta, these "Priests of Virology"

have handed down their own interpretations of the "Higher

Knowledge" of Nature. These few Priests have informed the
millions of doctors of the world as to "how things are" with this

disease called AIDS. They have dazzled us with their exotic symbols
and the relinquary tools of their "Laboratories!" They have blinded
us to the nourishing environments we are immersed in daily. Yet it

is precisely the breakdown in the dynamic balance of our sustaining

environments which causes primary immune system weakness.
Critical mass has been reached for AIDS. Rappoport has chronicled
these events.

By the time you have finished AIDS INC., you will understand
why the AIDS virus is a relatively non-virulent opportunistic
interloper, which takes advantage of a man-made situation. You will

immune system insults which

learn the true nature of us all. afflict

You will understand why the AIDS epidemic, and other epidemics
which are sure to follow, will not abate until man changes his
situation. You will learn the truth, you will change your mind, and
you will set yourself free.

Laurence E. Badgley, M.D.

July, 1988
AIDS INC

XI
 INTRODUCTION

In the course of writing this book, I found many scientists who

wouldn't talk on the record. They felt their jobs or grant monies
would be jeopardized if they backed up their grievances-and they had
serious grievances about the way AIDS is being researched and ex-
plained to Americans.
Is the machinery in place to stop "the plague" called AIDS? I

believe, confirming these scientists' worst fears, that every major as-

sumption about this syndrome, this disease, is wrong or in serious

trouble.

Among patients there are massive desertions in the ranks.

People with AIDS are searching out their own remedies, organizing
their own studies, and in doing it, they're by and large spending less

money than they would on orthodox care.

Meanwhile, medical powers-that-be are redefining AIDS. One
virus, HIV, is now being asked to explain a huge, discordant series of
physical symptoms. Failure in this is a certainty. It is the most em-
barrassing example of second-rate science in decades.
Set one undergraduate biology major loose in a library for a
week, and he would be able to uncover legitimate journal-evidence
that AIDS has a clinical face different from the one painted by NIH
(National Institutes of Health).
In other words, with a shift in personnel at the top of the re-

search ladder, overnight we would observe a considerably different

AIDS than the one we are now being presented. Science... not a sim-
ple matter of truth, but a personnel problem.

AIDS is not the first instance of this, but AIDS will probably be-
come the most damaging scandal the American medical orthodoxy
has yet seen-while people die.

The organization responsible for finding an AIDS cure, NIH,

operates in certain respects like any large corporation. Its cast of char-

acters is production-oriented, competitive. Top-flight players try to

establish domination, cut divergent thinkers out of the budget. These

players of course also advertise their own stories of success. If that
AIDS INC.

means talking half-truths, spreading glitz to cover a lack of substance-

there are PR people to handle that.

The above paragraph was a basic assumption I made in the

spring of 1987, when I started researching AIDS. I've never found

reason to reject this picture.

These days, at NIH, and at the Centers for Disease Control

(CDC), the glossy advertisments are beginning to peel. Leaders are ad-
justing their toupees in the mirror. Beyond the scope of their
machinations, the charade is coming to a close.

Jon Rappoport
Los Angeles
 PART ONE
THE UNPROVEN AIDS
EPIDEMIC
 CHAPTER ONE

AIDS ON TV

Face it, what most of us know about AIDS comes through our
television sets. But because information on AIDS is scientific, it's

hard to be selective. We aren't doctors. Therefore, we have to trust

that what we are seeing and hearing is true.

Unfortunately, that is a mistake.

AIDS is a word which, through repetition, has become a sword,

a piece of hypnotic death-dealing.

Suppose I sit you down in front of a TV set and show you pic-

tures I've strung together of black Africans, all skin and bones, walk-
ing slowly, stiffly, along a dirt road. Holding hands. They all have
the most tentative movements.
Slowly, at the bottom of the screen, I have large red letters be-

gin to emerge: AIDS. The voiceover gives us something like this:

"Now it's making people blind. The crudest killer of all. Get infor-
mation. Save your life."

Of course, it's river blindness, not AIDS. But you watch a fic-

tional ad like this over the course of a month and what will you be-
lieve?
When you have death and dying to work with in picture-form,
the PR people who can get a chilling message across are a dime a
dozen. Any death can be linked with any reason.
But how about this?
A man stands against a black backdrop, holding a small bottle
of liquid. "See this?" he says. "Isobutyl nitrite. I know, you've never
heard of it. People call it poppers. I sniffed this four times a week for

three years. I have AIDS. Under this shirt, I have lesions on my

arms. The first 50 AIDS patients all sniffed this. Of course, it isn't il-

legal, except in New York, Wisconsin, and Massachusetts. Your fed-

AIDS IXC.

eral government refuses to take action against poppers. You can buy
them over the counter. I wouldn't advise it, though."
eing that on TV.

s most of us realize, the people who fashion ads and PR

: paid to know about the quality of what they are promoting.
Their skills and their jobs have to do with building convincing im-
ages, period.

Suppose, in the case of AIDS, we are being fed "knowledge

which, originally, is based on inaccurate science, which is coming

from sou: overlooked very significant facts about the
eria we are calling AIDS.

In that case, we would have, by now, a truly massive amount

of distortion goir^: e speculation parading as fact, and
ould have omissions on a grand scale.
This is, in fact, what we have.
ortunatc D cover in more detail later, the media are
not analysts of science. Even m riters for the major newspapers in

America, though a e doctors, take their information direct from

the press representatives at major federal health agencies. These
- people are hardworking and helpful folks, but they are merely
fed informati oervisors who run labs where research is carried
on. The press people make no judgments on the accuracy of what
they pass on to repor: i

Just in case you didn't know.

So it really isn't hard to imagine that, if wrong information
starts at the top of the waterfall, by the time it cascades out into
livingroom through the tube, it is a disaster. But by that point, it has
the ring of casual authority the media know how to impart. That is

their business

other example. You know those TV pictures that show the

HIV virus, the purported AIDS virus, chewing up the T-cells of our
immune s ell, most people believe that those pictures are
photos, or at least computer simulations made, dot by dot, of some-
thing that has defir curred and been observed inside the body.
I asked an eminent molecular biologist if that was true. He
said, "No. It's a corny'.-::-: simulation. I'm not saying the TV depic-
 CHAPTER ONE

tion is intentionally phony, but what they're showing you is an in-

vention. In fact, there is no proof that HIV viruses are doing that to
your cells."

I believe the truth about AIDS, once it is dug out, is better news
than what you've been hearing. You'll have to be the judge of that
after you read this book. But on the whole, behind the media glaze,
behind the hysteria, behind labs and researchers who are wedded to
their theories, beyond even the illness and the dying there issome re-
lief.

I would summarize the media position on AIDS as follows:

1. It is contagious. The virus has spread over much of the

known world.
2. AIDS is invariably fatal.
3. It may well become another grand plague.
I'm going to offer evidence that none of these positions is true.
 CHAPTER TWO

DYING OF WHAT?

In a house on Vermont Avenue, in Los Angeles, a twenty-five-

year-old man with a chalky face is dying of AIDS. He sits in a chair

propped up by pillows, covered with a blanket, and watches televi-

sion.

Outside, in the back yard, I talk with his parents. The husband,
a short stocky man who has spent most of his life tending bar in
Sacramento, tells me somehing is wrong.
Wrong? Everyone knows the son is dying. What could be
wrong, outside of that?
The mother nods in agreement with her husband.
"I don't think this is AIDS," the father says. "They've diag-
nosed him, but this whole thing has to do with drugs he had in Viet-

nam."
I look at the wife. She says, "He was all right until he came
home. I mean, before he went off to fight there was nothing wrong
with him. After the war, he began losing weight. He was miserable.
He came back for awhile, got himself a job, but then he began to fade
again."
"What about the AIDS virus," I say. "He has it, doesn't he?"
His father looks at me. "This isn't viruses. It's one of those
damn pesticides, or heroin."

The conviction in his voice is absolute, and he doesn't sound

like a man trying to pretend his son isn't homosexual.
Besides, the conversation isn't the first time I've been through
something strange like this.

There was a man in San Francisco who was dying, too. Wast-
ing away. His sister, a teacher, was taking care of him. One night, af-

ter supper, she said to me, "I've talked to his doctor for over an hour,
and I don't think this physician knows what AIDS is. He explains it,

and it just doesn't make sense."

AIDS INC.

She drags out a number of articles from medical journals and

shows me passages that are checked off. She builds a case for AIDS as

a mistaken label for syphilis. Syphilis, the disease called the great pre-

tender, which has shown up over the centuries in many guises. She
then hands me a list of street drugs with an "adverse effects" column
next to each one. The symptoms do remind me of AIDS.

Then, in Venice, California, there was a man who had just

been diagnosed as having AIDS. He called me through a mutual
friend, told me he wanted to give me information for the book I was
writing.

"I have no symptoms," he said. "I just tested positive for the

HIV virus and my doctor wants to give me the drug, AZT. He says I

have AIDS."
This sounds preposterous.
I ask, "How can he diagnose AIDS with only a blood test? Are
you feeling sick?"

"I feel fine!" the man says. "My doctor tells me because I had
headaches recently, the AIDS virus is probably in my brain." He
laughs. "It's insane."

That night, we meet for dinner. He tells me he knows three or

four people whose doctors have started them on AZT, the AIDS
treatment, just because they tested positive for the AIDS virus. No
symptoms.
AZT is a highly toxic drug that damages bone marrow and
causes anemia. People who take it become so anemic they often need
blood replacement by transfusion. So why in the world should a per-
son who has no symptoms be taking such a drug?
Several reporters in New York had already told me about peo-
ple with no symptoms who tested positive on AIDS blood tests - they
were also being given AZT.
Then there was a woman in San Diego I met. She had been di-
agnosed with AIDS. She was an IV drug user who had recently
stopped dealing and using heroin.
In a ridiculous setting, riding the elevated rail through the
huge San Diego Zoo, she turned to me and said, "Don't believe every-

thing you read in the papers about AIDS."

10
 CHAPTER TWO

"Did you share needles?" I asked her.

She shook her head. "I'm not stupid. Do doctors in hospitals
shoot two or three patients with the same needle, without cleaning
it? Forget this thing about the AIDS virus getting passed around on
needles. What gets passed around is drugs. Why don't they find out
what's in the drugs?"
"Such as?"
She looked at me. "Keep trying," she said. "You'll figure it

out."
All of the above conversations took place in the spring of 1987,

just as I was beginning this book.

In July, I met a physician who was seeing AIDS patients in New
York. He was out in Los Angeles on vacation, and I was introduced to
him at an AIDS conference.
He started asking me questions about my book, about the arti-
cles I'd just been publishing on possible origins of AIDS.
After lunch, in the lobby of the hotel where the conference was
being held, he handed me a folder. It contained a computer printout.
"Check out the citations," he said. "It'll make a good start for

your book." He didn't want to talk further. With a quick wave, he

walked out the door.
In the parking lot, I opened up the folder and found the print-

out was a long list of journal citations for articles about AIDS blood-
testing. As it turned out, a number of them referred to the unreliabil-
ity of those tests.

I found studies on my own which also rejected the idea that the

blood tests were useful.

At this point, I decided to retreat to orthodox information on

AIDS. I read a number of pamphlets and brochures put out by the
National Institutes of Health (NIH) and the Centers for Disease Con-
trol (CDC), the two health agencies responsible for much of the re-

search and statistics-keeping on AIDS. From these info sheets, and

from several conversations with middle-of-the road researchers, I as-

sembled a sample dialogue, questions and answers on AIDS. Every-

thing in black and white. It is meant to form the background for the

discussion of AIDS in this book.

11
AIDS INC.

AIDS patients are dying, but of what?

Of infections and illnesses. Various kinds.
For instance?
Pneumocystis pneumonia.
What's new about that?
The reason these people come down with Pneumocystis is

new. The reason is a virus.

HIV?
Yes. Human immunodeficiency virus, the AIDS virus.

What does it do?

It damages the immune system, which would ordinarily re-
spond to germs and destroy them.
So now the immune system can't defeat ordinary illness.

Now harmless or mild germs like Pneumocystis become very

dangerous, even lethal.

And that's AIDS.

Yes.

What part of the immune system does the HIV virus damage?
The T-cells. They are called T because they're manufactured in
the thymus gland.
Is AIDS invariably fatal?

It seems so.

Is there a way to slow it down?

We have a drug to keep the HIV virus from spreading. It's

called AZT.
Does HIV any other part of the immune system?
attack

The macrophages. They are cells which are the first line of de-
fense against illness. They move around the body eating up foreign
germs.
HIV also attacks the spine and the brain. People who suffer
from this brain infection often develop what's called AIDS dementia.
They actually act demented?
Eventually.
What is ARC?

12
 CHAPTER TWO

AIDS-Related Complex. It's a pre-AIDS condition. The symp-

toms include night sweats, fever, diarrhea, swollen glands, and gen-
eral malaise.

Do most people who get ARC then get AIDS?

Many do, yes. Perhaps 50%, perhaps more.
What are the symptoms of AIDS dementia?
The early symptoms are mental disorientation, forgetting
names or appointments, perhaps leg weakness. This eventually be-
comes full-blown mental incompetence and confusion.
I've heard of a form of AIDS in Africa called slim disease.

Slim and AIDS are the same thing. In Africa and the Third
World in general, one of the major symptoms of AIDS is severe
weight-loss. Hence the name slim. The other major symptoms there
are chronic diarrhea and chronic fever.

But it's still AIDS. The HIV virus is weakening the immune
system, allowing the fever and weight-loss and diarrhea to occur and
persist.

Yes.

In the United States, is slim part of AIDS?

Definitely. We call it the wasting syndrome. You lose weight,

a considerable amount. Wasting is on the list of infections and dis-

eases which are unmistakably bold signs of AIDS.

So slim, AIDS, pre-AIDS, these are all in one way or another

part of the same disease-picture.

That's right.

// you test positive on an AIDS blood test, does that mean you
have AIDS?
No. It means you have contacted, been exposed to the HIV
virus. Some people call this being infected by HIV, which is techni-

cally incorrect. But later on, perhaps many years in the future, you
may very well contract AIDS.
What are the exact symptoms of full-blown AIDS, the fatal dis-

ease?
Until recently, you had to test positive for the presence of HIV
and you also had to have one or more infections or diseases from a
list, which are called AIDS indicator diseases. The two most preva-

13
AIDS INC.

lent of these are Pneumocystis carinii pneumonia and Kaposi's sar-

coma, which is a cancer of the blood vessels.

But there are other AIDS indicator diseases?

Many. About thirty.

Do you still have to test positive for the HIV virus in order to

be diagnosed as having AIDS 7

Not necessarily. As of September, 1987, you can have one of

the indicator diseases and be diagnosed with AIDS, even though you
don't show a definite, positive test for the HIV virus.

Six months after I had put together this little AIDS dialogue, I

was appearing regularlv as a late-night guest on KPFK, LA s Pacifica

FM radio station. Roy Tuckman, host of the Something's Happening

show, was having me on for three and four hours at a crack, and the
call-in response was very good.
Once the station used a brief two-minute comment oi mine for

the morning news, and a dav later I got a call from a man who had
heard that broadcast and wanted to tell me about AIDS in San Fran-
cisco, the gay bathhouse scene there, in the 1970s, and the drugs that

went with it.

His point meshed with one I was already finding central to a

discussion oi AIDS: drugs, alone, adulterated, or in combinations, can

cause symptoms we call AIDS. No virus necessarv.
His information, and other info like it, eventually put the cap
on my research. I was able to collect a response to the official position
on AIDS.
It is:

•There is no disease-entity which ought to be called AIDS.

AIDS is not one thing.
•The HIV virus has never been proved to cause any disease of
any kind.
•The treatment for AIDS patients, AZT, can be dangerous.
•No conclusive proof exists that we have a contagious epi-
demic caused by .

14
 CHAPTER TWO

•The AIDS blood tests which have existed up to May, 1988, are
unreliable. And, of course, they are testing for exposure to a virus
which has not been proven the cause of any illness.

•Efforts to develop an AIDS vaccine, likewise, are aimed at

preventing infection by HIV, which has not been proved to be harm-

ful to anybody.
•The various definitions of AIDS, used to make diagnoses
around the world, are useless and vague. They allow almost anyone
to be pinned with the label, AIDS. They actually function to terrorize

people. They also, by semantic juggling, promote vastly increased

numbers of AIDS cases, which naturally leads to the wide marketing
of highly profitable pharmaceuticals as treatments.

•Official symptoms of pre-AIDS, AIDS, dementia, slim - what-

ever title you use - can all be accounted for by the effects of medical
and street-drugs, or by older forms of illness.

•There is no proof that one malady called AIDS exists.

•Many episodes of traditional sexually transmitted diseases,

like gonorrhea and syphilis, along with massive amounts of antibi-

otics, can cause a great deal of immunosuppression. Rejecting HIV as

the cause of disease therefore does not imply an endorsement of free-

for-all sex.

•The label AIDS has a devastating psychological and emotional

impact. On close inspection, it means almost nothing. The closest

synonym to it is Human Immune Suppression, which of course has

hundreds of causes.
Naturally, in coming to these positions about AIDS, I spoke
with a number of scientists and physicians. Surprisingly, I found
many who disagreed with the official scenario on AIDS.

There were also people whose conclusions went a long way in

shaping my own thoughts. Several of the interviews I held with

them are reprinted in later chapters.

What I'm going to do in this book is give evidence for the posi-
tions I've just stated. Make a new map, one I believe is overdue.
What is AIDS actually, when you strip away the terroristic la-
bel? As I say, it is not one thing. It is any form of severe immuno-

15
AIDS INC.

suppression, from any source, which then gives rise to opportunistic

infections.

These infections are sometimes unusual, because the microor-

ganisms that cause them are benign under ordinary circumstances.
But with the immune response lowered, the microorganisms come to
the fore and behave virulently. This is the pattern for all forms of
immune suppression. It always has been. It is nothing new. First,

reduced immune response. Then, infections.

In every spot on the globe where AIDS is said to occur, we find

researchers have avoided a thorough study, a ground-level examina-

tion of ingrained immunosuppressive factors that already exist.

For example, in the US gay communities of Los Angeles, New

York, and San Francisco, most attempts to understand the so-called
bathhouse lifestyle have been half-hearted. They have failed to exam-
ine at close range the incredible parade of immunosuppressive drugs,
both medical and street-type, which have paraded through that scene
in historically unprecedented quantities and combinations.
In Africa, a whole different set of traditional, and more recent
immunosuppressive factors have been at work, and one of the crimes
of second-rate medical research there has been the failure to really

comb areas of the Central African republics and learn what is going
on.
As you will see, many of the symptoms of what is called AIDS
are the symptoms of toxic reactions to chemicals, or of already known
illnesses.

But people insist on believing that AIDS is everywhere one

condition caused by one thing, a virus.
Meanwhile, the death-sentence, You have AIDS, has the im-
pact of a Medieval priest preparing a lapsed believer for Hell. In all

the hype about AIDS, the severe psychosomatic effect of that death
sentence is underplayed.
We also have hysteria about the possibility of contracting an
invariably fatal disease. This might be understandable if it had been
proved, really proved, that, with AIDS, we have a single-source epi-

demic on our hands. But that is not the case. From reports, many,
many people diagnosed with AIDS were already suffering from con-

16
 CHAPTER TWO

siderable immunosuppression which had nothing to do with a virus.

It had to do with exposure to drugs, to already known diseases.

There are several types of "synthetic AIDS" among heavy IV

drug users, and none of them would require a virus to cause severe

immune damage. Everything debilitating could be caused by chemi-

cals. One striking example, documented, involves a ten-year period

between 1973 and 1983, during which PharmChem Laboratories, in

Menlo Park, California, analyzed samples of street drugs from all over
the world. Among their many findings was the discovery that a drug
called MPPP, a synthetic substitute sold as heroin, contained a

byproduct called MPTP.

MPTP can cause a virtual case of Parkinson's disease from one
injection. In fact, in 1985, the Santa Clara Valley Medical Center, in

San Jose, California, set up an MPTP/Parkinson's clinic, since they

were seeing increasing numbers of people afflicted by this drug. 1

I asked whether these patients have been known to lose

weight. "Oh yes," a clinic spokesperson told me. "It can be very dra-
matic, up to forty or fifty pounds." 2 In AIDS literature, such weight-
loss is called the wasting syndrome. By the present CDC definition of

AIDS, it is sufficient grounds for a diagnosis of AIDS. Other symp-

toms of MPTP include muscle ache and fatigue, associated with Pre-
AIDS.
It is clear that an ordinary examining physician would com-
pletely miss the fact that his IV drug-using patient was suffering
weight-loss from a chemical. He would have to understand the sub-
stitution, first, of MPPP for street heroin, and then the adulteration of
that with MPTP. Not easy knowledge to come by.
Why have we not heard much about MPTP and other chemi-
cals?

The medical research-machine is geared to collect symptoms,

put them under umbrellas, uncover causative germs, and find drugs
to treat those germs. It is not geared to analyze deeply the deleterious

Conservative estimates by PharmChem indicate that 500 people in Central

California were exposed to MPTP.
2 A part
of the weight-loss is due to treatment for Parkinson's.
AIDS INC.

effects of drugs which, in many cases, are not so different from medi-
cal preparations. Which in some cases, are medical preparations.

Two summers ago in New York, I met a man who had just

been diagnosed with AIDS. The list of drugs he had used in his life or

had been prescribed was several pages long. He was terribly fright-

ened, but not of the cumulative effect of these drugs on his health.
He was afraid of a virus; of, to be more exact, the AIDS death sentence
he had just been delivered.
He told me that, although he had just had one mild episode of
pneumonia, he felt he had no chance to recover. The die had been
cast. He knew the AIDS treatment, AZT, was very bad for his im-

mune system, but he was going to take it anyway. "What else can I

do?" he said.
Since the diagnosis of AIDS, he was having trouble sleeping.
He was afraid to tell his friends that he was "terminal." "I'm as good
as dead," he said. "Maybe I should think about a trip to Holland. Eu-
thanasia is legal there."

A week after I saw the man, he wrote me a letter:

"I feel like an institutionalized case, even though I've only
been in a hospital once in my life. I see myself ending up in one, or

in some hospice where they're very nice to me and whisper to me

about dying, trying to make it easy. I say 'institutionalized' because
I've been taking drugs all my life. I buy them from dealers and my
doctors give them to me. That's all I know. How else can I cure AIDS
unless I take another drug? I've always relied on one kind of chemi-
cal or another."

Just in case anyone thinks I'm an anti-drug moralist, let me

give you some idea, some partial idea, of the drugs this man had reg-
ularly taken over a ten year period.

Starting in 1972, he had begun to use poppers, which are in-

halant nitrite compounds. Serious drugs. They are snorted as both

an orgasm-enhancer and a muscle relaxant, and were widely used in
the gay bathhouse scene starting in about 1972. One researcher told
me the carcinogenic potential of these nitrites is a million times that

of the nitrites in bacon. This man, for seven years, did huge doses of
poppers on the average of three times a week. The levels at which he

18
 CHAPTER TWO

was taking the drug will never be replicated in scientific studies, in

humans, because they are inhumanly unethical.

For two years, he was supplied with poppers by his physician,

not for any condition he was suffering, but as a recreational "favor."
Then he went to the adulterated street versions, which are even more
toxic than the pharmaceutical-grade stuff his doctor was giving him.
Ordinarily, during a weekend at the bathhouse, he also did, in
concert with poppers, massive amounts of MDA, which is a speed-

type drug with a sensual component (a sexual stimulant). He did

MDA two or three times a night on Fridays and Saturdays, and once
or twice on Sundays.
He also, on an average weekend, steadily ingested quaaludes
(which, in 1980, began to be contaminated with a compound called or-

tho-toluidine, a brain toxin); did four or five valium; ten to twenty

lines of cocaine; acid; ten to fifteen joints of marijuana (occasionally
laced with the dangerous pesticide, paraquat); antibiotics, just in case
he ran across sexually transmitted bacteria; and a quart or two of
scotch.

This regimen went on for almost nine years.

During the week, he used heroin, at a rate of about two grains a
day. When heroin was in short supply, or he didn't feel safe about
the possible contaminants in it, he chewed percodans like candy. He
also used pharmaceutical grade amphetamines which he obtained
from his doctor, and during four or five periods favored this drug
over heroin or percodans, suffering subsequent speed burnouts, phys-
ical and emotional depletions of considerable magnitude.
Meanwhile, because of his large numbers of sexually transmit-

ted diseases, he kept on steadily with antibiotics, whether or not at

any given moment he had an infection. In other words, on prescrip-
tion from his doctor, he was popping tetracycline against the possibil-

ity that he might get sick. The problems with this approach to medi-
cation are spelled out in a later chapter - but suffice it to say, you can
throw off completely the balance of friendly and unfriendly bacteria
in your body with such a regimen, and you can also create large num-
bers of antibiotic-resistant germs.

19
AIDS INC.

Because he often suffered from inflammatory infections, he

was also prescribed corticosteroids, which in one study 3 has been
found, in concert with other compounds, to be very immunosuppres-
sive, leading in fact to Pneumocystis pneumonia, the major symptom
of AIDS (32,000 cases of pneumocustis since 1980).
Then, to build muscle, he took several steroids on and off for
six years.

There is more, but you get the idea.

In early 1988, this man wrote me a letter in which he said, "You
know, I do find it curious that although several doctors have spoken
to me about my past drug use, none of them has seriously suggested it

could be responsible for my AIDS, or whatever the hell this illness is

I have."
In the same letter, the man remarked that he had been taken
off the AIDS treatment, AZT, because he needed too many blood
transfusions. Of course, blood transfusions also open up the possibil-

ity of getting any number of germs placed directly into your blood-
stream, without first passing through the ordinary portals of the im-
mune system.
As will be discussed later, AZT, in attacking the bone marrow,
has a severe, negative effect on the very immune system the AIDS pa-
tient is having problems with.
About three months ago, I received another letter from this
man. He said he had had another episode of Pneumocystis pneumo-
nia.

He now had two doctors, and one of them was suggesting he

might want to consider going to Holland, where euthanasia was pos-
sible - although he still wasn't bedridden, and was working a half-
time job.
A "specialist in death and dying" was counseling him. He was
beginning to get annoyed with these ministrations, and wrote, "I may

just go off and try to get healthy on my own. Ridiculous as this

sounds, it is even more ridiculous that I didn't consider this much,
much earlier. Maybe it's too late for me, but I'd like to find out. Ev-

3
Journal of Immunology, vol. 133, 1984, p. 2502.

20
 CHAPTER TWO

eryone here is so geared to fatalism about AIDS. It's a kind of massive

hypnotism. The expectation is that I'm going to die, and pretty soon.
The date, exact date, is the only piece in the puzzle that's missing. I'm

being lulled by well-meaning people into a death dance. They want to

make it non-painful for me, but they become irritated when I tell

them I want to fight this thing. I'm really so pissed-off I can't even
begin to tell you about it. Something inside me is screaming. An in-
justice is being done. I've participated in it, but now that we're down
to the tough part, everybody wants me to give up. I feel like I'm just

waking up to the consequences of what happened over these last ten

years and I don't want down

to lie . .
."

I approached knew in New York who was treating

a physician I

AIDS patients, the same man who had put information in my hands
about AIDS testing. I set in front of him the list, only partially de-
scribed here, of the drugs this man had taken during a ten-year pe-
riod.

Then I included a list of his symptoms. First, the pre-AIDS

ones: diarrhea, swollen glands, night sweats, intermittent fevers, de-
pression. Next, I added the infections which had brought on a diag-

nosis of AIDS: Pneumocystis pneumonia, oral candidiasis (a fungal

infection), staph, various skin rashes and inflammatory problems.
I asked the doctor whether these symptoms could have been
caused, in full, by this man's ingestion of drugs over ten years.
He said, "I'm not going to go on the record with this, but you
can find out by looking carefully through ordinary drug reference-
texts and talking with people who take these street-drugs. I see noth-

ing this man has suffered which couldn't have been brought on by
the drugs, plus his history of sexually transmitted diseases."

"In other words," I said, "no virus, no HIV virus was neces-
sary."

The doctor stared at me and nodded yes, as if he didn't want

even the sound of his voice to somehow implicate him in medical
heresy.

21
 CHAPTER THREE

CAN A PRISON EXPERIMENT CAUSE AIDS?

Ken has kept a journal since his doctor told him he had AIDS
in 1983. After two bouts of Pneumocystis carinii pneumonia, he left

his doctor and began treating himself.

"Tell your readers I'm black," he said to me pointedly the first

time we spoke, over a year ago, "and tell them the rate of AIDS
among blacks is twice as high, per capita, as among whites." 1

In 1983, Ken decided he would begin using herbs for his condi-

tion, and he would try to detoxify "the poisons in my system."

This led many avenues of alternative treatment, and,
him into

like a number of other people with AIDS I've spoken to, he has re-

fused to accept a permanent protocol for treatment from any MD,

even a holistic one. In fact, among the AIDS survivors I've met, this
independence of mind and self-doctoring seem to be the one com-
mon denominator.
Ken, 27, was working "in show business" in Los Angeles, until,
in 1984, he was too weak to continue. He began a course of acupunc-

ture, experimented with herbs from the Southwestern US, and after

six months, started a high-dose course of vitamin C. He has also

taken the lecithin compound, AL 721 (not approved by the FDA).
He'll take baths in which he adds a very diluted amount of hydrogen
peroxide.
His journal is a record of what appears to be a comeback from
illness. He now runs a mile a day, swims twice a week and plays golf.

He no longer works in show business, but holds down another full-

time job.

"I know these treatments I've dosed myself with sound crazy,"

he tells me, "but all I care is they work for me. I don't recommend
them for anyone. I can't tell what'll benefit another person. But I do

lr
rhe same is true for Hispanics.

23
AIDS INC.

feel very strongly that whatever I was suffering from, it's gone, and
that AIDS isn't fatal. Doesn't have to be."
One of the entries in Ken's journal interested me:

"Try to find one study of people who have tested positive for

the HIV virus. People with no symptoms. Track them over a few
years and see what happens if they change their habits."
The habits he meant were monumental drug-taking and hav-
ing hundreds (or thousands) of sexual partners, thereby increasing
tremendously the risk of exposure to traditional sexual diseases.

I have looked in the literature, and have found no major study

like the one he envisions. It is surprising when you think about it,

because:
a) AIDS is supposed to be a disease that causes severe immune-
suppression;
b) so if people who are supposedly at risk for AIDS cut out,
from their lives, immunosuppressive habits, it's reasonable to won-
der whether they'll enjoy better health and avoid debilitating illness.

No mainstream study of any proportions has been done on this

subject. Much of the doom and gloom about AIDS stems from a dif-

ferent sort of ongoing study at the San Francisco City Clinic, several

years long at this point. The two groups of men who constitute the
study-samples are very specialized. They either participated in the
original Hepatitis B vaccine trials in San Frar sco in 1980; or they
had been showing up for diagnosis and treatment of sexually trans-
mitted diseases at clinics in San Francisco, in the late 1970s. This lat-

ter group stood a good chance of already being immune-compromised

from their sexual infections and a great deal of antibiotic-taking.
Reading through Ken's journal, I put together an interesting
history of his drug-use. Interesting because it was relatively minor. A
modest amount of cocaine in the late 1960s, pain pills for a bad back
during the same period. Social booze.
But I found this cryptic reference: "Year and a half, facility
treatment." No date, no name. I asked him about it. He had been
generous in opening up his journal to me, saying he didn't really care
about his past anymore, and that I could read through it. On the
point of his incarceration, though, he was evasive.

24
 CHAPTER THREE

Finally, he said, "Look, I was in a joint, and in this place they

did experiments. On some of the inmates. Does that tell you some-
thing?"
He would say no more. But then a week or so later, he gave a
stack of articles and books to take home with me. One was Jessica

Mitford's Kind and Usual Punishmemt (Alfred A. Knopf, 1974), a

well-known analysis of aspects of prison life in the US, including
medical experimentation.
In the stack were also articles from several gay papers. One ar-

ticle was entitled "Atascadero-Dachau for Queers?" 2

The October 9, 1970, issue of Medical World News made public
what some people have known for decades. Those people who are
classed as sexual deviants have been experimented on in mental facil-

ities in the United States.

This article, "Scaring the Devil Out," describes the use of a drug
called succinylcholine at Atascadero state hospital for the criminally

insane, in California, and at the California Medical Facility at Vacav-

ille. The article notes that the drug has been used on some patients
without informed consent, who have not been violent, who have
engaged as inmates in "deviant sexual behavior," or who have been
unresponsive to the hospital's group therapy programs:
"More than 100 men. ..have received 20 mg. to 40 mg. of suc-
cinylcholine. This dosage. ..is sufficient to induce general paralysis
and respiratory arrest lasting up to two minutes."
While in a state of terror, feeling they might die, these patients

would be lectured to by prison doctors, who would tell them that

their behavior had to change.

Arthur Nugent, chief psychiatrist at Vacaville, told the Medical

World News: "The prison grapevine works fast, and even the tough-
est have come to fear and hate the drug. I don't blame them. I

wouldn't have the treatment myself for the world."

These and other "experiments" were later mentioned by John
Lastala in his Advocate article, "Atascadero-Dachau for Queers?"
Based on an interview with an unnamed inmate, Lastala cryptically

2 The Advocate, April 1972

26,

25
AIDS INC.

indicates that, "under threat of lifetime incarceration, sex offenders

are being coerced into giving their consent for operations which leave
them of little real value to anyone, least of all themselves."

Lastala cites the case of a 24-year-old homosexual prisoner at

Vacaville who, after various experiments presumably done in con-

junction with drug companies, went into a suicidal depression and
was in serious physical condition "with ulcerated legs."

According to Lastala's informant, a drug called prolixin had re-

placed succinylcholine at Vacaville. This drug was sometimes ad-
ministered in Ward 14, where inmates were transferred if they were
caught in a homosexual act. There, the story goes, they were beaten,
their heads were shaved, and they were put in walking restraints.

They were kept there for from 3-6 months.

The inmate told Lastala that prolixin also induces extreme dif-

ficulty in breathing, and brings on a kind of psychedelic experience in

which concentrating on a thought is impossible. "The doctors tell

you you're dying.. .You're like a vegetable. You sweat. They tell you if

you're ever caught having sex in here again you won't get the anti-
dote."

It's estimated that about 8% of the inmates at Atascadero had

been given this sort of drug, prior to 1972.
The inmate also stated that a process called "Errorless Extinc-
tion of Penile Responses" was practiced. Wires were attached to the

inmate's penis. He sat in front of a screen and sexual pictures were

flashed on it. If he got an erection, he was given electric shocks.

This practice was confirmed in 1970, when William Chambliss,

a sociologist at the University of California, Santa Barbara, visited

Atascadero, as part of a three-person committee empowered by the

state's Department of Mental Health to look into the working of the
institution.

Chambliss, after his visit, wrote, "I do not know what its pa-
tients and staff are like when they are not in the institution, but judg-
ing from their behavior there, I would feel a great deal more secure
about the world if the patients went home at night and the staff stayed
locked up."

26
 CHAPTER THREE

I spoke with Chambliss recently, and he described a few of his

experiences while at the facility.

"First of all," he said, "there are both violent offenders and

people who are there because of incidents like voyeurism and exhibi-
tionism. I saw perhaps 50 patients sitting around like zombies, from
drugs which were used to make people change their behavior.

"The head psychologist told me, punctuating his remarks with

little snickers and chuckles, 'We have this program of aversive ther-
apy. We take these people-well, they volunteer, but they do because
they want to get out-we attach their penises to wires and show them
pictures of their deviation. If they become erect, we shock them until

they don't become erect anymore."'

Chambliss added, "We wrote up a very condemnatory report,
and several people at Atascadero were fired. But we shouldn't imag-
ine that that puts an end to this sort of thing, or to similar practices in

other facilities. These practices are institutionalized. They're part of a

system. ..they can find new people to continue them."

Jessica Mitford points out in Kind and Usual Punishment that,

in 1962, a law suit was brought over a drug experiment conducted at

Vacaville. The plaintiff had been a subject in pain-tolerance studies; a

drug called Varidase was used. He developed a near-fatal muscular

disease. His weight went from 140 to 75 pounds. Nineteen other sub-
jects in this study suffered chills, sweating, sharp abdominal pains,
exhaustion, rapid weight loss, headache, weakness.
Needless to say, these are now called AIDS and Pre-AIDS symp-
toms. It isn't easy to learn about the bulk of prison and military
experiments which take place in this country, but one has to wonder
when presented with a list of symptoms like these.

It is known that organophosphate pesticides have also been

tested in the California prison system. Mitford points this out.
Weight-loss, the so-called AIDS wasting syndrome, can occur from
exposure to those chemicals as well. In other prison experiments,

cardiac failure, finger-loss from decreased blood circulation, fungus

infections, and neurological damage have resulted.

27
AIDS INC.

In 1973, according to Mitford, NIH funded a study at the Mary-

land House of Correction, in which cholera, typhoid, viral respiratory
and viral diarrhea agents were injected in prisoners.
Ken asked me whether I enjoyed reading his literature on
prison medical-experiments.
"What drugs did they give you?" I said.

"Don't you want to know why I was in a facility?" he asked. "It

wasn't a violent crime. That's all you'll get to know.. .they gave me a

drug-I'm not going to say the name. But I lost thirty-five pounds.
Some days I thought I was going a little crazy. I got sick."
"You had infections?"
"Some funguses. They took a long time to go away."
I said, "I'm sure you know-today those fungus infections are

on the list of AIDS diseases. So is the wasting away. Even forgetting

the Pneumocystis pneumonia, you could have been diagnosed with
AIDS."
A week or so after this talk, I spoke with my anonymous doc-
tor-friend in New York. I told him about Ken's symptoms.
"They might have given him Varidase," the doctor confirmed.
"That could've given him those symptoms. Or large exposure to
organophosphate pesticides could have been the experiment."
At this point, it became clearer to me that what people were
calling AIDS could not only be produced by chemicals, without the
need of a virus, but that the fundamental pattern of so-called AIDS-
immune-suppression followed by various infections-could stem
from a variety of causes.
When I told my physician friend this, he said, "That's blas-
phemy. People don't like that idea."

"Why not?"
"Well, first of all, they want HIV to be the thing that causes all

immune-suppression in everyone. They want AIDS to be one horror

story."

From my subsequent experience in talking to scientists and

doctors, I've found this is so.

"Look," I said, if there is a list of diseases as long as your arm,

and any one of them can land you a diagnosis of AIDS, then how the

28
 CHAPTER THREE

hell can anybody be sure that the reported numbers of AIDS cases
mean anything, as time passes? It could just be a collection of condi-
tions and symptoms caused by many different things."

"Welcome to the real world," he told me. "It's not inhabited by

many people."
"But," I said, "the researchers at the top of the heap claim
they've proved that HIV is responsible for all the reported cases of
AIDS and all the AIDS symptoms in the world."

The doctor laughed. "If you're asking me about how you prove
a germ causes a disease, that's a whole different can of worms."
"Meaning what?"
"Meaning that researchers, first of all, have arguments among
themselves about what is good proof that any germ causes a particular
illness. And they like to keep this argument among themselves.
They don't want the public to look in on it. To the public, they want
to put on a good face. Like, it's no problem, we've got it all under
control."

"But it's not under control?"

"What the hell do you think? Go ahead, check out the proof

that HIV causes AIDS or anything else.. See what you get into."

So I did.

But first I tried to establish other situations where the symp-

toms of AIDS could be produced chemically, or at least without the
HIV virus. I found them.

29
 CHAPTER FOUR

CHEMICAL AIDS

The New York doctor and I had another discussion of so-called

AIDS symptoms.
"There are other drugs you should know about," he said.
"Preludin and Atabrine, for example. Preludin was taken by some
men in the gay bathhouse scene. It's a form of speed. If you look at

the adverse reactions, you'll think you're reading a mish-mash of

pre-AIDS, AIDS, and slim symptoms."
I did look up reactions to the drugs he mentioned. Any stan-
dard drug guide 1
will tell you Preludin can produce weakness, fatigue,

malaise, confusion, shortness of breath, diarrhea, stomach pains, rash,

bone marrow depression (immune-system components are made in

the bone marrow), excessive sweating, chills, fever, suppression of

appetite.

Atabrine, an antiparasitic drug used when intestinal parasites

began to take a toll among gays in San Francisco, in the mid-1970s,

also has a familiar list of symptoms it can bring on: diarrhea, abdom-
inal pain, skin eruptions, hepatitis, aplastic anemia (an immunosup-
pressed state which gives rise to opportunistic infections), dermatitis.

"Look," this deep-throat doctor told me, "medical people who

see lots of AIDS patients know that many, many of them develop cer-

tain types of infections. They have skin problems, rashes, inflamma-

tory infections, they have fungal infections that don't go away, they
have other bacterial infections. They are fatigued. They have fevers,

diarrhea, shortness of breath. They're weak. They have stomach

pains, they don't want to eat. The most prevalent diseases are Pneu-
mocystis pneumonia and Kaposi's sarcoma. We see all these patterns

over and over. And we see a wasting away. But nobody is seriously

considering that these symptoms could mainly be caused by various

^n this book, I most often used Lippincott's Drug Facts and Comparisons (1988).

31
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
 A királyi tanácsosné ugyan koronkint ránt egyet a leányának a
ruháján, hogy ne furakodjék olyan nagyon Rangosiné közelébe, de
az annak nem használ.
Elvira kisasszony minden áron észrevétetni akarja magát. Fűtől-
fától kérdezi, hogy de ugyan hol van az ő Helvila barátnője, a kivel ő
együtt járt a nevelőbe, csak egy évvel hamarább hagyta el az
intézetet; miért nincs az is itt? ő nagyon szeretne vele találkozni,
szépen elfecsegnének. – Egypár irgalmas delnő igyekezik
megnyugtatni, hogy az ő barátnője még nagyon fiatal, egész
gyermek, azt még nem lehet a társaságba hozni; míg végre Toffi
nagysám fülébe jut a kérdés. Ez aztán alaposan megfelel rá:
– Hja, a kis Helvilát nem hozzák a társaságba, mert annak az
arcza oly veszedelmesen hasonlít Vigárdy úréhoz, hogy az egyszerre
mindenkit frappál, a ki meglátja. Azok a szemek! Az a száj! De még
az a családi fekete lencse is a jobb arczon. Ez a gyermek az igazi
«vértanú».
Elvira kisasszony erre naiv arczczal azt mondja, hogy ő azt nem
érti, hogy lehet?
Szerencse, hogy Vigárdyné másfelé volt elfoglalva, nem hallott
belőle semmit.
Annál jobban sziszegtek a legyező mögül a többi hölgyek.
– Oh bizony ez semmi indicium, siet élét venni a gyanusításnak
Alasztor. A gyermekek hasonlítása ehez vagy amahoz nem érv semmi
tekintetben. Az már orvostanilag be van bizonyítva, hogy egyedül a
nők idiosynkrasiája e tekintetben a factor. Sűrű példák vannak rá,
hogy a legnotoriusabb hűtlen nők gyermekei a megcsalt férjhez
hasonlítanak, mert a nő előtt, félelmében, annak az arcza lebegett.
A királyi tanácsosné, épen nem melodiás hangon, közberikácsol:
– De uram! Fiatal leány előtt ilyen themáról beszélni!
 – Nagyságos asszonyom: ha a kisasszony a mai szép darabot
végignézhette, akkor már nincsenek előtte titkok: vagy még nincs
fogékonysága azokat megérteni.
De azért a királyi tanácsosné mégis kivezeti a csoportból féltett
csemetéjét, a hol ilyen kényes thémákról beszélnek.
Toffi nagysám halkan mormogja a legközelebbi szomszédjához:
– Tavaly télen megszökött a kis ártatlan a zongoramesterével, de
visszahozták.
Miután az ártatlanság eltávozott, az ottmaradtak szabadon
értekezhetnek a felvetett tárgyról.
– Hiszen nem titok, magyarázza Toffi nagysám, hogy leány
korában Vigárdy udvarolt Camillának, jegyben is járt vele. Ellenben
Amandát Meritoris jegyezte el magának. Meritoris akkoriban egészen
a sportvilágban élt: örökösen a turf és a gentry-club volt az otthona.
A gavallér barátok egyre csipdesték, hogy mi az ára a tollnak?
Amandának az atyja ugyanis tollkereskedésből gazdagodott meg.
Utóljára megunta, hogy a jegyesét tollszedő leányának csúfolták s
felbontotta a viszonyt. Ugyanakkor Vigárdy és Camilla között valami
kis összezördülés támadt: megharagudtak egymásra. Meritoris
kapott az alkalmon: hirtelen megkérte Camilla kezét. Camilla daczból
hozzá ment. Ekkor aztán Vigárdy revancheból az elhagyott
Amandának ajánlá fel jegygyűrűjét, a mit az megint boszúból
elfogadott. – Igy aztán Meritoris és Vigárdy kölcsönösen cserében és
boszúból elvették egymásnak a menyasszonyát. És attól fogva
azután igen jó barátok és barátnék maradtak, – négyesben. S úgy
szólván egy családot képeznek.
– Ez alapos felvilágosítás volt! monda rá Alasztor.
– No hát nem úgy van? monda Toffi nagysám. Ezt ön legjobban
tudhatja, a ki mind a kettőnél házi barát.
Aratás ez Kapiczány úrnak!
 Még többet is szeretne ebből a materiából.
– Kérem «Toffi» nagysám…
Alasztor hirtelen betapasztja a száját tenyerével:
– Szerencsétlen Claquehutes! Ez nem keresztneve őnagyságának.
Rangosiné asszonyság pikáns mosolylyal sipegi:
– Csak mondja ön úgy! Én a predikátumomra is hallgatok.
Szerencsére jön a sárga inas a theástálczával: kiki választ
magának egy findzsát.
– De hogy lehetsz olyan balogsüti? feddőzik Alasztor. (Négyszem
közt tegezik egymást, csak mások előtt becsülik meg.)
– Mikor úgy fáj a fogam, menti magát Kapiczány.
– Ha fáj, plombáltasd.
– Csak tudnék egy ügyes fogorvost.
– Kérdezd meg a királyi tanácsosnétól, hogy ki az övé?
– Igazán megkérdezzem?
– Aztán majd kapsz tőle egy pofont.
– S attól meggyógyul a fogam?
– Legalább én még nem hallottam, hogy valaki, a kit pofon
ütöttek, arról panaszkodott volna, hogy a foga fáj.
– Toffi nagysám sem ütött pofon, látod.
– Oh azért, hogy a nyelvére példálóznak, nem haragszik meg a
szép hölgy: a fogaiért igen.
– Igazán olyan rossz nyelve volna Rangosinénak?
– Kilencz ujságíró mérge van benne condensálva.
 – Fel kellene szólítani, hogy irjon a lapunknak tárczákat.
– Ugyan tedd meg!
E közben a hegedűművész összestimmelte a száraz fáját a nagy
hangőrlő géppel s nyilvánossá tette azon óhajtását, hogy már
lehetne kezdeni a concertet.
– Még várnunk kell, csitítja a művészt Alasztor; a házi úr még
nem érkezett haza: ügyei vannak. Aztán meg Vigárdy sincs itt.
Amanda meghallja ezt a szót s siet beavatkozni.
– Oh az én uramra nem kell várni. Az most a clubban van,
conferentián. S azok a pártconferentiák rendesen éjfélig tartanak.
– Éjfélig? kérdezik egyszerre hárman is, s mindannyinak az
arczából kirí a csufondáros részvét a hiszékeny lélek iránt.
Amanda megreparálja magát: ő nem olyan együgyű.
– Azt hiszem én is, hogy ez a pártconferentia csak aféle
köpönyeg a mulhatatlan tarokkparti elrejtésére.
– Oh Amanda nagysám, szól Alasztor gonosz mosolygással, a
felől legyen egészen nyugodt. Ha a tarokkpartit palástolgatják a
conferentia köpönyegével, az még nem baj. Hanem a mikor már azt
vallja be az «éjféleken és éjfélek után» hazajáró férj, hogy
tarokkozott: «Lehetetlen volt felkelnem, tele volt a tábla bukott
kettősökkel: nyerésben voltam, elszedtem tőlük tíz–tizenöt–húsz
kemény forintot. Itt van muczuskám. Ezt neked hoztam haza.
Szaporítsd vele a konyhapénzt. Muczuskám! Bubiskám!» akkor már
baj van!
– Uram! Ez árulás! Méregkeverés! kiált közbe a rendjeles doktor,
lábhegyére ágaskodva. Ön a feleségeinket mind ellenünk suggerálja.
Ön puskaport halmoz alánk.
Alasztor még meg is paprikázza a mérget:

É
 – És aztán az üdvözlő hitvesi ölelés közben a muczuskám el nem
tudja képzelni, hogy vajjon essbuquet-t pipáznak-e azok a tarokk-
kompanisták, a mitől a schatzikám kabátja illatos?
– Ah ez már perfidia! förmed fel valamennyi férfi vendég.
Ez alatt a királyi tanácsos is végezte a tizenkét piquet-partit s a
társaság közé nyomult.
– No doktor úr! monda a rendjelek kirakatának, mondhatom,
hogy önnek a fia valóságos genie! Ez a talentum! Én tőlem tizenkét
parti piquetben elnyert huszonhárom forintot.
– Ah! Ah! hangzik az általános csodálkozás magasztaló
elszörnyedése.
A feldicsért ifjut meggratulálják.
– No legalább a héten nem kérsz tőlem drágasági pótlékot, szól a
doktor az ifju geniehez.
– Ennek már van helye, szól az ifju, büszkén zsebébe sülyesztve
az elnyert prédát. Egy szegény özvegynél, a ki öt neveletlen árvát
táplál.
– Az valami rettenetes, hogy mennyi jótékonyságot gyakorol az
én fiam – az én rovásomra.
A királyi tanácsosné, a ki eddig Toffi nagysám férjével cserélt ki
kölcsönös emberszólásokat, meghallván, hogy a férjem uram
bocsátott közre valami sensatiós dolgot, a mi őt egy csoport
központjává avatja, maga is oda siet, megtudni, hogy mi az?
– Mi nagy dolog történt? kérdi Alasztortól.
– Igazán nagy dolog. A kis jurista elnyert a consiliarius úrtól
piqueten huszonhárom forintot.
– No ez igazán rendkívüli dolog, mondja erre Emilia nagysám. Az
én férjem hirhedett kártyajátékos és rendkívüli szerencséje van.
Minden este nyereséggel jön haza a casinóból, s azt mindig nekem
adja: «Nézd, muczuskám, nyertem tíz–tizenöt–húsz forintot, tedd a
konyhapénzhez.»
Valamennyi vendég elkezd hahotával nevetni, kivéve azokat, kik
az előzményeket nem ismerik. Ilyen a királyi tanácsos is. Annak
tetszik ez a nagy siker.
– Ilyen geniális asszony az én feleségem. Akármit mond, az
egész társaságot egyszerre felderíti vele.
– Már az igaz, erősíti Emilia nagysám. Nekem különös
adományom van. Én valamikor szinésznőnek készültem. Akkor is
valahányszor valamit szavaltam, az egész társaság roppantul
kaczagott rajta.
– Drámai szinésznőnek készült nagysád? kérdezi Alasztor.
– Hát persze.
Most már csak hátrafordulva kunczog mindenki.
Toffi nagysám összecsapja a legyezőjét.
– No már Dobokay úr, a hol ön felüti a vásáros bódéját, ott én
összepakolom a ládáimat.
– Nagy elismerés – illetékes részről.
A vendégcsoport nyüzsög: «lássuk már a medvét!»
(Elmondjuk a gyöngébbek kedveért a régi anecdotont: «lássuk
már a medvét?» – Nem mondjuk el. – Nincsenek már gyöngébbek.)
Jean, a kék inas, félajtót nyitva, bekúszik s odasúg a házi
asszonyságnak:
– Itt van a Flórián.
Alasztor meghallja félfüllel. «Ahán! Itt van már a Flórián?»
 Kapiczány úr szeretné megtudni tőle, hogy ki az a nagy
notabilitás?
– Az a Flórián – az egy nevezetes ember, magyarázza Alasztor.
Feuerbursch a Steingasner-kávéházban. Mikor a Flórián este tizenegy
és tizenkét óra között becsenget s azt mondja, hogy levelet hozott,
az azt jelenti, hogy Meritoris úrnak olyan fontos teendője akadt, a
mely őt megakadályozza a hazajövetelben: csak reggel fog
hazavetődni. Ez már bevett szokás.
Camilla nem is talál benne semmi megütközésre méltót.
– Levelet hozott az uramtól? kérdi az inashoz fordulva.
– Igenis.
– No hát adja át.
– Azt mondja, hogy utasítása van a nagyságos úrtól, hogy a
levelét a nagyságos asszonynak saját kezéhez adja át.
– No hát akkor jőjjön be a levéllel.
– Igenis – de a Flórián nagy negligében van: a kék kötény előtte,
aztán ingujjban.
– No de én csak nem mehetek ki hozzá, hogy a levelet átvegyem,
az előszobába.
– Azt gondoltam ki, hogy feladom rá a hosszú gombos libériámat,
úgy bejöhet.
– Tegye azt.
S ez utasítás nyomán nemsokára bejött a Flórián, hosszú, bokáig
érő gombos kabátban s ezüst tálczán nyujtá át a levelet az
úrhölgynek
Camilla elvette a tálczáról a levelet s az öve mellé dugta. Nem
volt kiváncsi a tartalmára. A megszokott kimentés: «Nem jöhetek;
mulhatatlan sürgős üzleti ügyek. Ne várjatok rám.»
A háziasszony azonnal siet a hegedűművészt felkérni művészi
tehetségének ragyogtatására, nem várnak tovább senkire. A
zongora-automat leül a gép mellé, a hegedűművész megpengeti az
instrumentumát, a vendégek egymásnak «csitt»-et intenek,
mindenki rendbeszedi magát, a theás csészéket lerakják, az andante
kezdődik.
Camilla ezalatt időt nyer a levelet felbontani és mások által
figyelmen kívül hagyva, elolvasni.

V.
A symphonia elkezdődött: egy mukkanás, egy csoszszanás, egy
széktolás nem hangzott; Alasztor még a zenélő óra ingáját is
megállította, jól ismerve a hegedűművésznek az ideges
fogékonyságát, a mit még az is ingerel, ha a pianissimo flageolet
hangjai közé az óra tiktakja közbeketyeg. – S egyszer csak a
legáhitatosabban hallgatott andantét egy halálos sikoltás hasítja
ketté. – A házi asszony elájult…
Ott feküdt a balzacon, fejét hátraszegve: az arcza holthalavány,
ajkai szederjesek, szemei bezárva; egyik kezével görcsösen
belemarkol a keblére tűzött jáczint csokorba, másik kezével a
felnyitott levelet szorítja a kerevethez.
Egyszerre nagy zűrzavar keveredett; a művész mérgesen dobta a
hegedűjét a tokjába s búcsúzatlan eltávozott; a hölgyek ijedten
néztek az elájultra: egynek sem volt bátorsága, vagy hirtelen nem
jutott eszébe, segítségére sietni. Ott lett volna a sokérdemrendű
doktor, de az csak olyan doktor, a ki lepkéket anatomiáz, nem
gyógyít, azonfelül is a saját feleségével volt elfoglalva, a ki az
ijedségtől sírógörcsöt kapott a királyi tanácsosné előre hátra
taszigálta az embereket, a leányát keresve: «Hol van Elvira? hol a
báli sortiem? Hol a boád? Menjünk innen, itt botrány lesz! Jaj, hogy
berekedtem egyszerre!»
Minden ember csak magára gondolt, meg a hozzátartozóira –
akárcsak egy léket kapott hajón.
Csak Alasztornak volt «szive» segítségül menni az elalélt nőnek,
de férfi létére az sem tehetett többet, mint hogy az ájult nőnek a
fejét, mely a balzac karján hátra volt szegve, a himzett vánkosra
igazította s aztán széjjelnézett segélykereső tekintettel, míg
szemeivel megtalálta lelkének hasonmását, Amandát. (Ha ugyan van
lelke?)
Amanda mindjárt bebizonyítá, hogy «nincs».
Ő is odalépett az elájulthoz, de nem azért, hogy azt életre hozni
segítsen, hanem hogy azt a levelet kivegye a kezéből, a mely az
ájulást okozhatta. Jogot vett hozzá, hogy azt elolvassa. Hiszen
kebelbarátnék voltak.
S a mint elolvasta, az arcza lángveres lett a dühtől, még a
rizsporon is keresztül pipacslott a harag szine, a szemei még jobban
kidültek.
– Ah! Ah! Förtelem! Gyalázat! Micsoda gazság!
Alasztor meg akarta akadályozni abban, hogy a levelet fenhangon
elolvassa az egész társaság előtt, de csak akkor tudta azt a kezéből
kikapni, mikor már Amanda belekezdett: «Szerencsétlen nőm! Tudd
meg, hogy el vagyok veszve…»
De azt már nem gátolhatta meg, hogy a mit a levélből megértett
Amanda, azt rikácsoló hangon ki ne trombitálja.
– Azt irja a gazember, hogy váltókat hamisított az én férjem
nevére. Harminczötezer forintig. Perukker követeli a fizetést. S ő
maga szökik Amerikába! Ha utólérik, főbe lövi magát!
– Az égre, asszonyom! súgja oda Alasztor.

É
 («Égre?» Hát már elfeledte, hogy az húsz millió mértföldre van?)
– Eh! Én nem ismerek most sem eget, sem földet. Képes vagyok
embert ölni dühömben! Harminczötezer forintot Vigárdy nevére
hamisitani! Hát nem tudott más ember nevére hamisítani? Egy zsidó
nevére? A legjobb barátjáéra kellett hamisítania?
– Hiszen ha hamisak az aláirások, Vigárdy nem károsodik
miattuk, nem kénytelen fizetni, csillapítá a szép fúriát Alasztor.
– Nem is tanácsolnám neki! Egy fillért sem! «Ezek» miatt! De a
gyalázat mégis megvan. Jó barátok voltak. Együtt trafikáltak. Mégis
meg lesz hurczolva a neve. Esküt kell neki letenni a törvényszék
előtt. Még majd hamis esküvel fogják vádolni! Megteszik a
prókátorok! Kiadják a váltókat szakértőknek, agnoskálják az
aláirásokat. Juj! micsoda gyalázat! A biró, a közvádló
keresztkérdésekbe fogják. Valamennyi ujság tele lesz a vallatásával!
Bele jön a képe a Volksblattba! Egy országos képviselő! Elveszti a
mandátumát!
– Talán mégis legelső dolog volna ezt a szerencsétlen
barátnőnket életre hozni, szólt kérlelő hangon Alasztor.
– Önnek lehet barátnője, nekem nem az. Nincs az elájulva, csak
tetteti magát. Ismerem én az ilyen tempókat. Ez a legkényelmesebb
pose az ilyen catastrophánál. Csak tessék magára hagyni, majd
fölébred az magától, ha senki sem lesz mellette. Ő az oka ennek a
ruinának! Az ő bolond fényüzése. Tetszett neki, hogy az ő jour
fixeiről irnak az ujságok. «Ünnepelt szépségünk. Társadalom
csillaga!» Itt van! «Opulens buffet! Franczia pezsgő! Fényes
bankettek»: olyan embereknél, a kik hamis váltóval szerzik a pénzt,
mások megkárosítására! «Minő izlés! Mennyi chique! Micsoda
dekorativ érzés!» – Tessék! Ez lett a vége!
(– Jaj de szeretem, hogy nem ettem abból a fáczánsültből,
dörmögi Thurzó Attila úr a felesége fülébe, felsegítve a vállára a
hermelines sortie de bált.)
 (– Csak legalább ittam volna abból a pezsgőből, a mit kiátkoznak
a gyomromból! szól, ellenlábas véleményét nyilvánítva, Kapiczány
úr.)
Alasztor a balzac támlányához támaszkodva nézi azt a dühöngő
szép asszonyt.
Ez az igazi ősember-nőstény! Crèpe de Chineben és brüsseli
csipkében. Az eredeti Éva-anyánk, a ki nemcsak az almáját a fának
kóstoltatta meg Ádám apóval, hanem a hajtását is. – Ez a tökéletes
asszonyi-állat! Mikor csipkekendőjével megtörli az izzadt arczát, még
a puder is lejön róla: egészen igaz, kívül és belül. Nem fest magának
se hamis szemöldököt, se hamis erényt.
A szerencsétlenség szinhelye perczek alatt kiürült. Mintha azt
kiáltották volna a közönség közé, hogy «ég a szinház».
Csak az inasok téblábtak alá s fel, a kik a távozó vendégek
elcserélt kalapjait keresték.
Vigárdyné észrevette közöttük a sárga libériást.
– Georges!» – És aztán még egy párszor: – Georges! S hogy
annak nem akart sikere lenni, végre: – «Gyurka! Nem hallod, hogy
kiabálok?
– Kérem alássan, a vendég uraknak…
– Neked most nem parancsol senki, csak én! Gyorsan szedd
össze a saját ezüstünket és porczellánunkat s szállítsd haza,
különben lefoglalják a hitelezők s aztán majd járhatsz a
törvényszékre vallatóra. – A japáni vázákért is visszajőjj. A bérkocsist
értesítsd, hogy nem kell neki éjfélután két órára visszajönni, a
lábpokróczot elhozd tőle. – Ezek a bitangok saját fogatot tartottak,
maguk kucsiroztak, míg nekem elég jó volt a számozatlan bérkocsi.
Pedig nekem lett volna módom benne. S az én apám nem lopta,
nem csalta a vagyonát: becsületes úton kereste. Hanem azért
engem csúfoltak «tollszedő leányának».
 Ezen aztán sirva fakadt. Azért még sirva is zsémbelt; hanem azt
már nem lehetett lestenografálni.
Nem volt már ott más, csak Dobokay.
Alasztor figyelmezteté a haragos hölgyet, hogy kár volt azt a
bérkocsit visszarendelni: már most hogy megy haza? Ilyen éjféli
órában!
– Gyalog. Ön fog hazáig kísérni.
(Tehát még ezt az egy embert is, a ki ott maradt a
szerencsétlenség szinhelyén, elviszi onnan magával.)
– Hát hiszen a tolvajok és az aszfaltbetyárok ellen csak
megvédelmezem önt magam is, de a meghülés ellen nem. Hogy
megy hazáig ezekben az atlaszczipőkben?
– Ejh! Most egy olyan pokol forr bennem, hogy nem érzem, mi a
hideg. Nyujtsa ön a karját!
(Pedig azt is megvárhatta volna, a míg a férje megérkezik. A
conferentiának csak vége lesz már egyszer.)
Rosszul tette, hogy nem várta meg.
Hiszen bizonyos, hogy Vigárdy a clubból egyenesen ide fog jönni.
Az még nem tud semmit.

VI.
Az elájult asszony pedig csak nem éledt fel magától. Pedig már
egy vendég sem volt a teremben, a kinek a kedvéért tettesse az
ájultságot.
A cselédek lótottak-futottak előre-hátra, de azoknak egyéb dolguk
volt, mint a balzacon heverő alakkal vesződni. A sárga inas meg a
csemegész pinczérje igyekezett kiválogatni a kikölcsönzött tálakat,
porczellánokat, ezüstneműket a csődtömeg közül, a mi nem ment
vitatkozás nélkül.
A tálak és tálczák azonban még rakva vannak mindenféle
ételekkel, a mikhez senki sem nyúlt még. Ott van a rénusi lazacz. Ott
van az elitélt és rehabilitált fáczán. Az egyiket a pinczér, a másikat a
Georges reklamálja. A szobaleány a közben megtömi a zsebeit a
Kugler-bonbonokkal, a mikért megint a czukrászlegény emel óvást:
«Ez mind nincs kifizetve még!»
– Ugyan mit parlamenteznek az urak? igazítja el a vitát a Jean.
Nem vagyunk mi képviselők, hogy hajbakapjunk. Mit allegálunk,
hogy melyik kié? Ez úgy is mind az ördögé már. Csináljunk
consortiumot. Vigyünk le mindent a kocsisnéhoz s csapjunk ott
magunknak egy murit. Úgy is mind a filiszteusoké lesz ez már! Csupa
corruptio ez már! Holnap mindent lepecsételnek!
Az indítvány egyhangú pártolásra talált. Ez az igazság.
– Úgy is benn van egy hónapi bérem, nyelvelt a szobaleány. Soha
sem látom én azt, tudom. Legalább leeszem Dobos-tortában.
S aztán elkezdte danolni éles hamis hangon: «Három forint a
bérem. Mindig szidnak, ha kérem…» végig valamennyi szobán és
folyosón.
A másik három cseléd röhögött hozzá nagyokat.
Azzal siettek az egész lakomát lehordani a kocsisné szobájába. A
pezsgős palaczkokat sem felejtették ott. Hanem a szamovárt nem
bolygatták. Forró vizet inni uraknak való. A távozó cselédek
csapkodták az ajtókat maguk után, hogy csak úgy rengett bele a
ház.
Az elájult asszony pedig ott hevert mozdulatlanul, halaványan.
Csak a szemei nyíltak fel. De az nem az ébredés volt; hanem egy
halottnak a merev nézése, a kinek elmulasztották a szemeit lezárni.
 Elcsendesűlt minden. Még az óra sem ketyegett. Meg volt állítva
a hegedű-productio kedvéért.

A kis leány felébredt előálmából. Hálószobájának a fala a lépcső

felé volt: azon keresztül hallhatá a vendégek szaladáshoz hasonló
exodusát. Meglepte, hogy ezzel semmi hintógördülés nem volt
kapcsolatban. A kocsiját mindenki későbbre rendelte.
Azután következett a cselédek lótás-futása az ajtaja előtt; a
vihánczoló röhögés, a szobaleány csufondáros danolása, majd a
kiméletlen ajtócsapkodás. Azután jött a mélységes nagy csend, mely
olyan, mintha tele volna zúgással.
Vége volna már az estélynek?
Olyan soká aludt volna?
Várt az ajtónyitásra. Az estély végeztével a mama, mielőtt maga
lefeküdnék, bejön a kis leánya szobájába, megcsókolni az alvót s a
vánkosa alá dugni egy fényképes bonbonnièret, a mi megmaradt a
lakomából.
Miért nem jön már?
Éji asztalkáján volt egy kis ütőóra, mely egy rugó nyomására
jelentette az időt.
Tizenkettőt ütött. Kisértetek órája!
A kis leány fejére rántotta a takaróját. Bölcs volt, de a mellett
babonás. Az embereket meg tudta kritizálni, de a kisértetekkel nem
mert kikötni.
A szív, az a buta izomtömeg, fél!
Hanem az agyvelőnek van akarata.
 S lassankint az akarat erőt vesz a félelmen.
Meg akarja tudni, hogy mi történt a szalonban.
Leküzdi a félelmet az éjféli rémek s az engedelmességet az anyai
tilalom iránt. Felöltözik, meggyujtja a gyertyáját s reszketve kinyitja
az ajtaját.
Egy sötét garderobeon keresztül kell menni a salon oldalajtajáig.
Itt hallgatózott ő nem rég. Tanulmányozta az okos beszédeket. Félve
nyitott be rajta.
Az ajtónyitásnál majd elfujta valami leskelődő szellet a gyertyáját.
Arra pedig nagy szükség volt ott, mert a terem egészen sötét
volt. A cselédek a gázt lecsavarták, a gyertyákat elfújták. Csak a
kandallóban hamvadozó parázs vetett valami izzó derengést a közel
levő tárgyakra.
Senki sincs itt.
A kandalló előtt áll a balzac. Annak a magas támlánya eltakarja a
rajta fekvő alakot. Azt nem veszi észre.
A zongorán van egy karos gyertyatartó, annak a gyertyáit
meggyujtja s a nagyobb világosságnál bátrabban tekint széjjel.
Nini! A balzacról a szép selyem uszály omlik alá, azokkal a jáczint
guirlandokkal. Itt vetette volna le a ruháját a szép mama?
Odalép lábhegyen s a mint odaér, nagyot sikolt.
Az anyját látja ott heverni élettelen.
Először azt hiszi, hogy meghalt, s sírni akar.
Az a gyáva szív! Az sem tud egyebet, mint a könymirigyeket
működésbe hozni
Nem tudja kitalálni, hogy mi az, a mit most lát?
 Az ő anyja, a ház úrnője itt hever, teljes báli toiletteben és senki
sincs kivüle a teremben… Mi ez?
Azt hiszi, hogy ez egy lidérczhozta álom.
A fekvő alaknak a lábainál azonban meglát egy felnyitott levelet.
Azt felveszi és elolvassa.
Arra aztán egyszerre eszéhez tér. Mindent tud.
Most már érti az egész helyzetet.
Most már nem kis leány, a ki fél.
Eszébe jut, a mit a Pallas lexikonából olvasott az ájulásról. – Ez
az. – A szemek halálmeredése, a lassú pihegés, az arcz halottszíne.
Aztán a segélyhozás ilyen esetben: a ruhaderék kibontása. Hideg
víznek az arczba fecskendezése. A tenyereibe pipereeczetet tölt s azt
szagoltatja az elájulttal. – Ez használ. – A karok megmozdulnak, a
száj megnyílik és nagyot ásít. A félholt föléled.
Az első érzése az, hogy a keble nyitva van, s azt siet a két
tenyerével betakarni.
Aztán észreveszi, hogy csak a leánya van ott s nagyot bámul rá:
mintha nem jutna hirtelen eszébe, hogy ki ez itten?
Helvila felöleli az anyját fektéből.
– Nem mégy a hálószobádba, mamám?
– Hiszen nem birom a lábam.
– Majd én beviszlek.
S azzal felkapja az ölébe az anyját s viszi, mint egy dajka a
gyermeket, az ajtó felé: megfordítva a természetadta szerepeket. A
kis leány erős. Még is jó az a svéd gymnastika!
– Tégy le. Tudok már menni, suttogja az anya. A zsibbadás
elmúlt.
 – Ne segítsek levetkőznöd?
– Maradj! Maradj! – Tégy fát a kandallóra. Fázom. Visszajövök.
S azzal bement az öltözőjébe.
Visszajön? De hát minek jön vissza?
A kis leány letérdelt a kandalló elé s megrakta hasábokkal a
parázshalmazt. Nehezen akartak meggyulladni. Szétnézett valami
papir után, a mivel alágyujtson. Megakadt a tekintete azon a levélen.
Valami homályos ösztön úgy nógatta, hogy ez az a papirrongy, a
mi legméltóbb arra, hogy hamuvá legyen; hanem aztán újból meg
újból végig olvasva a tartalmát: az okos ész azt diktálta neki, hogy
ez nem elégetni való, mert ebben nevek és adatok vannak, a mik
másokat is érdekelnek.
Észre sem vette, hogy az anyja visszajött a hálószobájából.
Camilla nem öltözött pongyolába, csak a felkapcsolt ruhaderék
fölé kerített a vállára egy báli-kilépőkét. A hattyútollas atlasz
lebernyeg a meztelen karjait is takarta.
Olyan nesztelenül jött be, hogy rajtakapta Helvilát a
levélolvasáson.
– Olvastad? kérdezé a leánytól.
Helvila ijedten nyujtá a levelet az anyjának, a ki azt szépen
összehajtá s eldugta a keblébe.
A leányka félve nézett fel az anyjára, a mint ott térdelt: ha nem
csinál-e haragos arczot?
Dehogy csinált: mosolygott. Hanem az még elijesztőbb volt.
Olyan volt ez a mosoly, mint mikor egy szép, ünnepelt hölgyet
egy imádója egy rosz hírű házban talál.
 Nem! Nem! Olyan mosoly volt ez, mint mikor egy vádlottak
padjára kerűlt szép nő ellen a közvádló olyan bizonyítékokat hoz fel,
a mikkel az menthetlenűl meg van fogva s érzi a ránéző szemek
égetését az arczán. Mit tehet mást, mint hogy mosolyog.
Nem! Nem! Nem is ilyen volt. Hanem olyan volt ez a mosolygás,
mint mikor valaki az öngyilkosság eszméjét neveli nagyra a lelkében
s azt takargatja az arcza lárvájával.
Ez a pergamenkemény mosoly nem is hagyta el az arczát mind
végig, a míg ketten együtt voltak a leányával.
– Gyujts a szamovár alá, theázzunk, monda Helvilának.
A leány tette, a mi mondva volt.
Camilla az öve mellé dugott kis női órát előhúzta és belenézett.
Észrevette, hogy a fali óra megállt s félórával kevesebbet mutat az
időnél.
Odament, elindította a perczingát s helyére igazította a mutatót.
A zenemű, a tizenkét óra elütése után, ismét elkintornázta a
maga Arditi csók-keringőjét.
Helvila nézte a szamovár alatt lobogó kék szeszlángot.
Camilla az alatt elhelyezte a balzac elé húzott kis asztalkára a
theáscsészéket. Czukrot is dobált beléjük. (Czukrot?)
Helvila megkérdezé, hogy hány csipettel tegyen a forró vízbe a
peccoból.
– Tudod jól. Négygyel.
– Hiszen csak ketten vagyunk.
– Hogy jó erős legyen.
– De ez majd téged nagyon felizgat.
 – Ne félj, nem fog felizgatni.
S még merőbben mosolygott.
Az a kis leány pedig nagy lélekbuvár volt!
Tudott az arczvonásokban olvasni. Ilyen kifejezést nem látott az
anyja arczán még soha.
Felnyitotta a szamovár tetejét. A felcsapó illat tudatá vele, hogy
tökéletes a thea. Megtöltötte belőle a csészéket szinültig s letette az
asztalkára, egymással szembe. Magának egy kis selyem guggonkát
hozott, a mi olyan, mintha két vánkos volna keresztbetéve.
– Ide mellém tedd a csészédet, mondá Camilla.
– Én szemközt szeretek veled űlni.
– De én azt akarom, hogy mellém űlj! parancsolá Camilla.
Attól tartott, hogy ha szemközt űl a leánya, akkor nem lesz képes
azt megölni…
A leányka egyszerre elértette az anyja gondolatját.
Megragadta a kezét hevesen mind a két kezével:
– Te meg akarsz engemet és magadat ölni!
Az az őrületes mosolylárva még erősebb kifejezést nyert Camilla
arczán.
Mosolyogva kevergeté a kanálkával a csészében a theát.
– Hát mit tehetek egyebet?
– Te azt akarod, hogy meghaljunk mind a ketten? lihegé a leány.
– Hát mi van hátra egyéb? Olvastad azt a levelet?
– Elolvastam.
 – Megértetted a tartalmát?
– Rettenetes volt! monda a leány fuldokló hangon.
– Hát akkor tudod, hogy mi ért bennünket? Meg vagyunk
gyalázva. Kigyógyíthatlanúl, helyrehozhatlanúl meggyalázva. Apád
elfutott. A férfi elfuthat a gyalázat elől; de a nő, a leány magával
viszi a gyalázatot, akárhová fut. – Mentül jobban fut, annál jobban
bele sülyed. Hát lehet egy nőnek, egy leánynak becsület nélkül élni?
olyan nőnek, mint én, olyan leánynak, mint te?
– Anyám! Ne gondolj ilyen rettenetesre! Én nem tudok meghalni.
Én szeretek élni. Hiszen még nem is tudom, mi az élet? Ne
kényszeríts meghalni, szerelmes jó anyám! Most rögtön meghalni!
Hiszen még azt sem tudom, mi a a világ? Még az álmomat sem
hagyták végig álmodnom: abból is felzavartak. Még nem láttam egy
bált, egy színházat. Még nem volt egy piros ruhám, a mi után úgy
vágytam mindíg. Még egy piros ruhám sem volt!
Camilla arczán még keserűbb mosolyra vált az a hyppokratesi
álarcz.
– Hm! Hát majd elmondom, hogy mi vár reád, ha élve maradsz?
Az utczáról fölszed egy asszony, a ki az ilyen élni szerető kis
leányokra vadászik. Az aztán majd ád neked piros ruhát is, az
arczodat is kifesti pirosra, hogy ne legyen ilyen halvány; el is visz
színházba, bálba is. Víg életed lesz! De én azt már nem fogom
megérni!
A leány füleire tapasztotta a tenyereit, hogy ne hallja ezt mind.
– Nem! Nem! Te nem hagysz itt: én nem megyek el tőled! Nem
ugy akarok élni! Nem kell se mulatság, se czifra ruha. Dolgozni
akarok. Veled együtt dolgozni!
– Dolgozni? Haha! Mit? Hát tanítottak bennünket valaha valami
munkára?
– Tudunk himezni.
 – Azzal a száraz kenyeret sem keressük meg.
– Hiszen annyi ismerősünk van! Lehetetlen, hogy valamelyik
szolgálatába ne fogadjon bennünket!
– Az ismerősök? Hisz azok mind bezárják előttünk az ajtajaikat. S
eltagadják, hogy otthon vannak. – Hisz a pestis jár együtt velünk! –
Tolvajnak fog bennünket nézni minden ember s bezárja a
szekrényét, mikor az ajtaját rányitjuk.
– Nem lehet! Nem lehet az! Imádkozni fogunk! Anyám.
– Hahaha! (Most már kaczagott is a lárva.) Hát nem hallottad,
hogy az ég ezer millió mérföldre van innen: mire az ima odáig eljut,
akkorra megfagyott a föld!…
– Oh az a hideg föld! Én félek abba a hideg földbe lefeküdni!
Anyám! Én rettegek az örök éjszakától!
A leány csak dadogva tudott beszélni: reszketett minden tagja, a
fogai vaczogtak.
– Jó. Monda az anya, száraz hangon. Hát te maradj itt: majd
elmegyek a magam útjára magam egyedül.
Erre aztán Helvila jajgatni, zokogni kezdett, a haját tépte a két
kezével.
– Ilyen rosz leány vagyok én? A ki az anyját egyedül hagyja
meghalni? Nem! Nem! Te kedves! Te édes! Mi nem válunk el
egymástól soha!
S a nyakába borult: ölelte, csókolta. Elkezdte a szemein a csókot,
a nyakán az ölelést; aztán végig az egész termetén, le egész a lába
hegyéig és folyvást sírt és kiáltozott:
– Nem válok el tőled!
– Hát mit akarsz akkor? Minek sírsz?
 – Csak egy napot kérek. Csak egy napig várjunk. Csak még
egyszer lássam a napot feljönni. A nap jó tanácsot ád, ki tudja, mit
hozhat az új nap? Az éjszaka tele van rémekkel!
Az anya lesimogatta a kis leány szétkuszált haját, térdein feküdt
a feje.
– Jól van, monda neki nyugodt hangon. Tehát várunk ezzel a
dologgal holnap reggelig. Most eredj a szobádba, fekügyél le.
Alugyál csendesen. Majd reggel felköltelek.
A leány felemelte a fejét az anyja térdéről s felnézett az arczába.
Azon még most is ott vonaglott az a fájó mosoly. A leány kitalálta a
gondolatját.
– Ah te engemet most ki akarsz játszani. Azt akarod, hogy én
elmenjek innen, s te azalatt, a míg én alszom, megszököl tőlem. Ah
így nem teszik bolonddá a kis leányokat anyácskám. Nekem is van
annyi eszem. Ohó! így nem hagyok magammal tréfálni…
Most már a leány arczán is ott volt az a haláltgúnyoló mosoly.
Leült az anyja mellé, maga elé húzta azt a másik csészét s ő is
elkezdte abban az ezüst kanálkával kavargatni azt a nehezen olvadó
halálczukrot.
Erre Camilla odavonta az ölébe a leányát s elkezdte azt
dönczölgetni, ringatni mint egy hároméves kis babát, az pedig
hizelkedett, kedveskedett neki, mint egy hároméves kis baba.
– Ugy-e kedveském, mamácskám, engem hagysz előre menni:
csak azután gondolsz magadra? Ugy-e felöltöztetsz majd tiszta
ruhába? abba a szép kék ruhámba, a mi csak egyszer volt rajtam.
Ugy-e összeteszed majd a két kezemet a keblemen, körülcsavarod az
olvasóval? Kis mamácskám. Angyalkám. Aztán fonsz a számomra
koszorút – eleven virágból, azt teszed a fejemre? Lásd, ezek a
jáczintok a kebleden milyen jól fognak illeni hozzá. Én mindig
szerettem a jáczintokat…
 Ezt már Camilla sem állhatta meg, hogy hangos sirásra ne
fakadjon. Kebléhez ölelte, összecsókolta a gyermeket.
Aztán egyszerre összerázkódott, megmerevítette a karjait. Mintha
a lelke le akarná rázni magáról ezt a megutált testet. Rideg, kemény
hangon szólt:
– Hát minek ez az érzékenykedés? Hát van nekünk okunk arra,
hogy egymást keserítsük? ülj oda szépen, velem szemben. Aztán
beszéljünk okosan, nyugodtan. – Hiszen te olyan okos leány vagy. –
Olyan helyes eszed van: a világot, a helyzetet, az embereket
megitélni. Látod, hogyan magunkra hagyott minden ember? Még a
cselédeink is elfutottak. Nincs innen kitérés. A sors vas
következetessége ez… Én életemben elkövettem egy hibát, most
azért megbünhődöm. Te is vétettél azzal, hogy születtél: elloptál egy
szikrát az égből, most azt visszafizeted. A sors kérlelhetetlen biró.
Hát hajtsuk végre az itéletét. – Nyugodt vagy-e?
– Az vagyok anyám.
Most azután mind a kettőnek az arcza mosolygott.
Úgy csevegtek, mintha valami közönséges házi dologról
beszélnének: konyháról.
– Olyan nehezen olvadnak el ezek a koczkák a theában, mondá
Camilla.
– Az én csészémben már mind elolvadt.
– Mert kevesebb volt bele téve.
– Hát akkor adj ide a magadéból.
Arra aztán Camilla kihalászott egyet azokból a fehér koczkákból a
kanalával, Helvila a maga kanalát eléje nyujtotta. Igy aztán szépen
megosztoztak.
Azok a fehér koczkák azonban olyan rátartók voltak, nem akartak
elég gyorsan elolvadni.
 – Nem volna jó rhumot tölteni a theába, hogy hamarább
elolvadjon? mondá Helvila.
– Azzal épen az ellenkezőt érnők el. Ha alkohol vegyül e szer
közé, attól az egyszerre kristályozódik, a fenékre száll s többé el nem
olvad.
– Ah! Akkor az olyan embert, a ki ezzel van megmérgezve,
könnyen meg lehetne menteni azzal, ha egy pohár rhumot itatnának
meg vele?
– Minden bizonynyal. Csakhogy ez a szer nem enged ám magával
alkudni. Ez abban a pillanatban megöl…
– Abban a pillanatban? szólt a leány ragyogó szemeit anyjára
meresztve. Hisz akkor ez a szer egy angyal!
És az anyának a szemei épen úgy tündököltek, mint a leányáé.
Ezek a halál holdfényében ragyogó szemek nem láttak már semmit,
csak azt a fényes fehér angyalt, a ki kettőjük között állt.
Mert ha lett volna még a világon egyébre is fogékony érzékük,
észre kellett volna venniök, hogy a szalon-ajtón egy férfialak lép be,
báliasan öltözve, kalapja, keztyüje a kezében, a ki csodálkozva tekint
szét.
Ugyan ki jöhet ide most?
Egy elkésett vendég, a ki most szabadult a clubból conferentiáról,
vagy tarokkasztaltól.
Megszólal:
– Senkit sem találtam az előszobában. Jó estét!
A jó este kivánásra feléje fordul a két mosolygó arcz.
Ráismernek, de azért nem hagyják abba sem a theakeverést, sem a
mosolygást, sem az ülve maradást.
– Nem mára szólt a meghivó? kérdi a vendég úr.
 Magas, délczegtermetű, szőke férfi, hegyes szakállal, mely lehajló
bajuszával összevegyül, szemei ábrándosan kékek
– De igen, felel a kérdésre Camilla.
– Amanda nem volt itten? Ez a második kérdés.
– Itt volt. Már elment.
Ez tehát Vigárdy Bertalan.
Megdöbbenve néz körül.
Látja, hogy a háziasszony báli toiletteben van. Együtt ül a
leányával a kandalló előtt.
– Mi történt itt? kérdezi a férfi.
Camilla minden válasz helyett előveszi a keblébe dugott levelet s
odanyujtja a késői látogatónak.
Vigárdy végig olvassa a levelet, mely az olvasás után kihull a
kezéből.
– Szerencsétlen ember… Ezt rebegi halkan.
– Most már tudja ön, hogy mi történt velünk? El vagyunk
temetve! mondja Camilla.
– Ejh dehogy vannak eltemetve! Micsoda beszéd!
– Gondolja ön, hogy ilyen meggyaláztatás után még lehet járni az
Isten napja alatt?
– De még nincs semmi meggyaláztatás! szól kemény hangon
Vigárdy. Ebben a dologban első helyen én vagyok érdekelve. S én
csak nem hagyom önöket meggyalázni.
Annál a szónál «önöket» úgy vibrált a hangja, mint a rezgő húr.
– Hogy tehetné ön azt?
 – A legegyszerűbben. Elismerem a váltókon levő aláirásokat
sajátomnak.
– De hisz akkor önön veszik meg azt az összeget.
– Azt tudom. Kifizetem.
– És a felesége? Mit fog ön Amandának mondani?
Vigárdy Bertalan egyszer-kétszer végig húzta az ujjait a hegyes
szakállán s készen volt a válaszszal.
– Az asszonynak azt fogom mondani, hogy volt egy közös vasuti
engedélyünk, a mit egy vállalkozó magához váltott hetvenezer
forintért. Ennek fele Meritorist illeti. Nem tudott várni, a míg liquiddé
lesz a kikötött összeg: kissé inkorrekt módon anticipálta a maga
részét. De én teljesen fedezve vagyok a szerződés által.
– De ez nem igaz!
– Hát ki nézhet bele az én tárczámba? Hasonló alkuk mindig
négyszem között köttetnek. Egy névjegy helyettesíti a nyugtát. Az a
vasut létrejön. Nekem részem van benne. A többiről ki tud? Meritoris
elfutott Amerikába, de nem a váltói miatt, hanem a málégyűrűben
kötött börzekülömbözetek miatt, a mik százezrekre rúgnak. Ez nem
gyalázat, csak balszerencse.
– De ezzel ön mégis hazudni fog a feleségének.
Bertalan ernyedten veté le magát egy karszékbe.
– Hazudni a feleségemnek! – Hát nem mindennap hazudom-e
neki azt, hogy boldog vagyok, szóval, tettel és érzelemmel?
– Kérem uram, ne beszéljen így egy leány előtt.
– Higyje el, édes Camilla, hogy a hazugság az egyetlen kötszer, a
mi a társadalmat összetartja. Szünjünk meg hazudni, s egymást
fogja felfalni az emberiség.
 – Ez irtóztató igazság. De legalább mi ne hazudjunk egymásnak,
a kiket nem tart össze semmi kötszere a társadalomnak. Ön tehát
megmentheti oktalan nagylelkűséggel egykori barátjának a jó
hirnevét, megreparálhatja a becsületét, de azért mi mégis csak
földönfutó koldusokká vagyunk téve. Mind én, mind a leányom.
Vigárdy nagyon is sietett a felelettel.
– Én nem fogom engedni, hogy önök szükséget szenvedjenek!
Ezzel nagyon gyanuba keverte magát.
– Ú–úgy? monda a delnő, azt a veszedelmes mosolygást még
azzal is élesítve, hogy a fogait összeszorította, s e közben annál
sebesebben kavarta a kanállal a theát a csészében.
A férfi megértette mind a hangot, mind az arczkifejezést.
– Ugyan, édes Camilla, hagyja abba azt a habarást azzal a theás
kanállal! Én úgy olvasok önnek az arczában, mint a kitárt könyvben.
Ön ebben a rossz pillanatban így gondolkozik: «No lám! Mikor a víz
fenekére elértem, akkor előugrik, mint a «Deus ex machina», a
mesebeli megszabadító: kihúz a vízből, megtörülget, megszárítgat –
és aztán megesz. Itt van ez a Vigárdy, a kinek mindegy, akár a
piqueten nyeret el magától a jó barátjával harminczezer forintot,
akár hamis váltók útján. A fedezet kezében van. A világgá futottnak
van egy fiatal felesége, a kibe egykor szerelmes volt. Ha nem
csinálhatott belőle feleséget, csinál belőle élettársnőt, a hogy szokás.
Most már asszony, nem kell őt elvenni. A férj megvan, valahol az
ellenlábasoknál. Haza nem jöhet, mert itthon börtönbe fut. Igy lesz
szép az élet! A gazdag feleségnek a vagyonából – eltartjuk a
tönkrejutott asszonyt!» Ugy-e hogy így gondolkozik ön felőlem?
Camilla meglepetve nézett rá. Valóban kitalálta az eszmejárását.
– No hát csak tolja ön félre azt a theásfindzsát maga elől. Az a
penetráns keserűmandula-illat elárulja előttem a tartalmát. Hát
hiszen igaz, hogy én is csak állat vagyok, mint más, de hiena még
sem vagyok. Mindenféle bűnre megvan a hajlandóságom, mint a
többi embereknek, s ha önnek kedve volna elbukni, bizony nem
állnék elő erényt prédikálni, hanem liczitálnék a kegyeire. Hanem hát
ön nem az a nő! Ön inkább fejére borítja a szemfödelet, mint a
Thámár fátyolát. Ezt én jól tudom. Nem jövök önt kisérteni. Én nem
fogok önnek semmit adni: egy elátkozott fillért sem. Hanem nyitok
önnek útat tisztességes munkához, a miből megélhet.
– Hallod anyám? sugá Helvila. Nem mondtam?
– Mi munkához értenék én? rebegé Camilla.
– Hát a mivel annyi derék becsületes nő fenntartja magát. Nekem
vannak összeköttetéseim a kormányzati köröknél. Én könnyű szerrel
ki tudom eszközölni, hogy önnek adjanak egy biztos állomást vagy a
vasutaknál, vagy a postánál, mint pénztárosnőnek, a mihez nem kell
egyéb, mint tiszta fej és tiszta kéz. Ön abba nagy gyorsan beletanul.
Egyik nap éjjel, a másikon nappal lesz tizenkét órán szolgálata: a
többi idejével szabadon rendelkezik. Biz az szerény fizetéssel fog
járni. De hát a megelégedés nem tart lépést a jövedelem
nagyságával. Én ismertem egy nőt, a kit milliomos létére, esztelen
pazarlásáért gyámság alá helyeztek s a ki öngyilkossá akart lenni,
mert abból a kétezer forintból, a mit havi pénzül rendeltek a
számára, nem volt képes a szükségeit fedezni. Én pedig mondhatom,
hogy akkor voltam életemben a legboldogabb, a mikor harmincz
forint volt a havi fizetésem. A megelégedés egészen relativ dolog. Ön
nem fogja ezentúl Párisból hozatni a toilettejeit, hanem kiszabja és
megvarrja maga a ruháját s meg lesz vele elégedve. A vasúti
vendéglősnél tizenöt forintért kap kosztot, igen jót.
– Hát a leányomat hová teszem?
– Majd a kis Helviláról is gondoskodunk. Őt beadjuk a
preparandiába. Ott most van épen egy ingyen hely üresedésben.
Csak egy szavamba kerül. Kitanulja az iskolamesternőséget s annak
idején kap becsületes állást, valamelyik fővárosi iskolában.
– Igen! Igen! Az nagyon jó lesz! szólt közbe Helvila. Én tanulni
fogok. Igen szorgalmas leszek. Már taníthatok is másoknak zongorát,
É
angol nyelvet. Én szeretek tanítani. Köszönöm, nagyon köszönöm!
Azzal odarohant Vigárdyhoz, elkapta a kezét, csókjaival halmozta
el, s egyre zokogta: «Köszönöm, nagyon köszönöm.»
Camilla arczáról ezalatt elmult az a halálhirdető mosolygás.
Olyan volt ez a változás az arczán, mint mikor a széljosló veres
égbolt egyszerre visszanyeri a kék színét. Lelkének elveszett az az
öngyilkos energiája: egészen a hatalmába került ennek az
embernek, a ki meg akarja szabadítani.
– Nos? hát szabad kérnem, hogy nyújtsa a kezét? kérlelé
Bertalan.
Tétovázott.
Akkor aztán odaugrott hozzá a leánya, az kényszeríté, hogy a
kezét Vigárdy keze elé nyújtsa: – Ne azt a balt! Ezt a jobbot!
– No hát! Eddig megvolnánk. Már most nézzünk körül, szólt
Vigárdy. Önnek szállásról is kell gondoskodni. Várjon csak! valami
jutott eszembe. Azt tanácsolom, hogy ne adja el a bútorait. Azokért
potom árt szoktak adni. Más ötletem van. A nagy szállásnak azt a
részét, mely külön szakítható, mondja fel a házi úrnak: épen most
van a negyed. Hanem ezt a nehány díszesebb szobát tartsa meg. Ezt
megint kétfelé lehet osztani. Ezt a szobát, meg az öltözőjét tartsa
meg a saját használatára, a konyha felőli kijárattal; a másik két
szobát pedig, a lépcsőre nyíló ajtóval adja ki. Én ismerek egy derék
horvát képviselőt, a ki épen ilyen bútorozott szállást keres, egész
évre, mert néha a leányait is fel szokta hozni Budapestre. Az igen
nyugodalmas lakó lesz. S a mit az fog fizetni albérletben, abból ön az
egész lakásbért fedezheti s a saját lakása ingyenben marad.
Helvila nógatta az anyját:
– Mondd hát, hogy jó lesz: jó lesz úgy.
Camilla rábólintott a fejével.
 – Jó lesz.
(No hát! van már mit enni, van hol lakni és van becsület. A kis
leánynak is lesz jó helye. Hát mi kell még az élethez?)
Vigárdy szétnézett a szobában. Mit lehetne még találni?
Hát csakugyan talált valamit.
Meglátta azt a japáni asztalkán heverő kéziratot.
– No lám, még itt is van valami! Hisz ön irónő is. Itt is hever egy
munkája, a mit bizonyosan ma akart felolvasni. Ezt megvétetjük egy
szerkesztővel.
– Ah, hagyja ön azt! szólt Camilla. Az egy haszontalan ostobaság.
– Ki mondta azt?
– A ki nagyon érti.
– Talán Alasztor?
– Igen.
– Ah! Mit? Ne hallgasson ön rá. Mit értenek az okos emberek a
poézishez? A kik alkoholometerrel mérik az indulatot s
bonczolókéssel vizsgálják az érzést.
– De igaza volt! Azt mondta, hogy boldog nő nem lehet irónő.
Ahoz a szenvedések iskoláján keresztül kell eljutni.
– No hát már most keresztül esett ön ezen az iskolán. Ezt még
mint boldog nő irta ön. Képzelem, hogy tele van édes idealismus
chylusával. Hát majd a mit ezután fog irni, azt felvegyítheti keserű
tapasztalatok ichorjával. Azért ezt is csak kiadjuk. Engedje meg,
hogy magammal vigyem. Van némi befolyásom a lapszerkesztőkre.
Lesz közöttük olyan nobel ember, a ki honoráriumot fog érte adni.
Nem sokat; de eleinte a kevés is biztató. Apróbb, egy tárczára való
rajzokat meg épen szívesen fognak venni. Ezekért kaphat ön