Download the full version of the testbank or

solution manual at testbankbell.com

Elementary Statistics Triola 11th Edition

Solutions Manual

http://testbankbell.com/product/elementary-
statistics-triola-11th-edition-solutions-manual/

Explore and download more testbank or solution manual

at https://testbankbell.com
 Recommended digital products (PDF, EPUB, MOBI) that
you can download immediately if you are interested.

Elementary Statistics Triola 12th Edition Solutions Manual

http://testbankbell.com/product/elementary-statistics-triola-12th-
edition-solutions-manual/

testbankbell.com

Elementary Statistics 13th Edition Triola Solutions Manual

http://testbankbell.com/product/elementary-statistics-13th-edition-
triola-solutions-manual/

testbankbell.com

Elementary Statistics Triola 11th Edition Test Bank

http://testbankbell.com/product/elementary-statistics-triola-11th-
edition-test-bank/

testbankbell.com

Solution Manual for Selling: Building Partnerships 10th

Edition

http://testbankbell.com/product/solution-manual-for-selling-building-
partnerships-10th-edition/

testbankbell.com
Test Bank for College Physics, 2nd Edition: Randall D.
Knight

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-college-physics-2nd-
edition-randall-d-knight/

testbankbell.com

Test Bank for Maternal-Newborn Nursing: The Critical

Components of Nursing Care, 3rd Edition, Roberta Durham,
Linda Chapman
http://testbankbell.com/product/test-bank-for-maternal-newborn-
nursing-the-critical-components-of-nursing-care-3rd-edition-roberta-
durham-linda-chapman/
testbankbell.com

Test Bank for Medical-Surgical Nursing: Clinical Reasoning

in Patient Care, 7th Edition, Gerene Bauldoff, Paula
Gubrud Margaret Carno
http://testbankbell.com/product/test-bank-for-medical-surgical-
nursing-clinical-reasoning-in-patient-care-7th-edition-gerene-
bauldoff-paula-gubrud-margaret-carno/
testbankbell.com

Test Bank for Principles and Applications of Assessment in

Counseling, 5th Edition, Whiston

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-principles-and-
applications-of-assessment-in-counseling-5th-edition-whiston/

testbankbell.com

Test Bank for Abnormal Psychology 18/E Hooley

http://testbankbell.com/product/test-bank-for-abnormal-
psychology-18-e-hooley/

testbankbell.com
Test bank Pathophysiology of Disease: An Introduction to
Clinical Medicine 8th Edition Hammer, McPhee

http://testbankbell.com/product/test-bank-pathophysiology-of-disease-
an-introduction-to-clinical-medicine-8th-edition-hammer-mcphee/

testbankbell.com
Elementary Statistics Triola 11th Edition
Solutions Manual

Full download chapter at: https://testbankbell.com/product/elementary-

statistics-triola-11th-edition-solutions-manual/
Description

From SAT scores to job search methods, statistics influences and

shapes the world around us. Marty Triola’s text continues to be the
bestseller because it helps students understand the relationship
between statistics and the world, bringing life to the theory and
methods.

Elementary Statistics raises the bar with every edition by

incorporating an unprecedented amount of real and interesting data
that will help instructors connect with students today, and help them
connect statistics to their daily lives. The Twelfth Edition contains
more than 1,800 exercises, 89% of which use real data and 85% of
which are new. Hundreds of examples are included, 91% of which use
real data and 84% of which are new. New coverage of Ethics in Statistics
highlights new guidelines that have been established in industry.

The accompanying MyStatLab™ online course provides users with

countless opportunities to practice, plus learning tools that enhance
their experience and comprehension. Instructions and displays for
StatCrunch®, Pearson’s powerful online statistical software, are now
integrated into the text as well as the MyStatLab course.

Elementary Statistics is part of a series that also includes

an Essentials version as well as technology-specific texts, Elementary
Statistics Using the TI 83/84 Plus Calculator and Elementary Statistics Using
Excel.

Table of Contents

Chapter 1 Introduction to Statistics

1.1 Review and Preview

1.2 Statistical Thinking and Critical Thinking

1.3 Types of Data

1.4 Collecting Sample Data

Chapter 2 Summarizing and Graphing

2.1 Review and Preview

2.2 Frequency Distributions

2.3 Histograms

2.4 Graphs that Enlighten and Graphs that Deceive

Chapter 3 Statistics for Describing, Exploring, and Comparing

3.1 Review and Preview

3.2 Measures of Center

3.3 Measures of Variation

3.4 Measures of Relative Standing & Boxplots

Chapter 4 Probability

4.1 Review and Preview

4.2 Basic Concepts of Probability

4.3 Addition Rule

4.4 Multiplication Rule: Basics

4.5 Multiplication Rule: Complements and Conditional Probability

4.6 Counting

4.7 Probabilities Through Simulations (on CD)

4.8 Bayes’ Theorem (on CD)

Chapter 5 Discrete Probability Distributions

5.1 Review and Preview

5.2 Probability Distributions

5.3 Binomial Probability Distributions

5.4 Parameters for Binomial Distributions

5.5 Poisson Probability Distributions

Chapter 6 Normal Probability Distributions

6.1 Review and Preview

6.2 The Standard Normal Distribution

6.3 Applications of Normal Distributions

6.4 Sampling Distributions and Estimators

6.5 Central Limit Theorem

6.6 Assessing Normality

6.7 Normal as Approximation to Binomial

Chapter 7 Estimates and Sample Sizes

7.1 Review and Preview

7.2 Estimating a Population Proportion

7.3 Estimating Population Mean

7.4 Estimating Population Standard Deviation or Variance

Chapter 8 Hypothesis Testing

8.1 Review and Preview

8.2 Basics of Hypothesis Testing

8.3 Testing a Claim About a Proportion

8.4 Testing a Claim About a Mean

8.5 Testing a Claim About a Standard Deviation or Variance

Chapter 9 Inferences from Two Samples

9.1 Review and Preview

9.2 Two Proportions

9.3 Two Means: Independent Samples

9.4 Two Dependent Samples (Matched Pairs)

9.5 Two Variances or Standard Deviations

Chapter 10 Correlation and Regression

10.1 Review and Preview

10.2 Correlation

10.3 Regression

10.4 Prediction Intervals and Variation

10.5 Multiple Regression

10.6 Nonlinear Regression

Chapter 11 Goodness-of-Fit and Contingency Tables

11.1 Review and Preview

11.2 Goodness-of-Fit
11.3 Contingency Tables

Chapter 12 Analysis of Variance

12.1 Review and Preview

12.2 One-Way ANOVA

12.3 Two-Way ANOVA

Chapter 13 Nonparametric Tests

13.1 Review and Preview

13.2 Sign Test

13.3 Wilcoxon Signed Ranks Test for Matched Pairs

13.4 Wilcoxon Rank-Sum Test for Two Independent Samples

13.5 Kruskal-Wallis Test

13.6 Rank Correlation

13.7 Runs Test for Randomness

Chapter 14 Statistical Process Control

14.1 Review and Preview

14.2 Control Charts for Variation and Mean

14.3 Control Charts for Attributes

Chapter 15 Ethics, Projects, Procedures and Perspectives

15.1 Ethics in Statistics

15.2 Projects

15.3 Procedures
15.4 Perspectives
Exploring the Variety of Random
Documents with Different Content
 – Az szegény… – szakítja félbe a bús hang. – Farkas haraggal
rákiált:
– Ez nem komédia… Menjen ki innen, a kinek nincsen helyén a
szive.
Egyszerre tíz torok zúg fel. «Menjen maga ki!» «Szamár». «Nézze
meg a kolontost»… «Mi menjünk ki?» Erős pisszegés süvít át a
termen.
Farkas pogány tekintettel nézett át a termen és daczosan leült.
Arra egyszerre csend lett.
Az igazgató jóízűen hozzászólt: «Mondja már végig, barátom, ha
belékezdett. A kinek nem tetszik, ne hallgassa.»
Farkas gyorsan peregtette, kedvetlenül:
– Milliók vesznek el a földben. Erőnk elvész s előterjesztésem
bőven tárgyalja: mi a kárunk? mi a védekezés módja? mondhatnám,
mi a fegyver a támadás ellen?
– Halljuk, halljuk! – riadt a zúgásba a borizű hang.
– Ellenében megyek, uraim: a tűzzel… Mi a tűz?
– Halljuk, halljuk, mi a tűz? – kiáltják mindenfelől jókedvűen.
– Röviden végzem… A tűz… Mondhatnám… A védekezés, szerény
véleményem szerint, a következő: A szőlő alján ássunk egy nagy,
nagy gödröt… egy igen nagy gödröt. Az innen kiemelendő földet
hordjuk fel a tábla szélére. A gödörben most csináljunk egy nagy,
nagy tüzet. Most jönnek a munkások többnyire lenge öltözetben,
mely elégetendő lesz. A gödör után következő pászmából óvatosan
ássuk ki a beteg tőkéket és dobjuk be a tűzbe… Innen fennebb
megyünk… Itt egy gödör képződött már azalatt. Ez új gödörben új
tüzet élesztünk. A most következő pászmából óvatosan kiszedjük a
beteg tőkéket s az eleven lobogó tűzbe beledobjuk. Most egy új
gödör képződött s ebben…
 Egyszerre mindenfelől kiabáltak a teremben, mintha a kórus
szólana:
«Ebbe új tüzet élesztünk… és a felette való pászmából…
óvatosan… kiássuk a beteg tőkéket… a lobogó tűzbe beledobjuk… a
beteg tőkéket…» Egy harsány hang belekiált a zajba:
– Hisz ez a «Gyehenna». «A gyehenna» – hangzott fel egyszerre
mindenfelől.
A gyehenna.
Az emberek kétrétbe hajolva a kaczagástól, tagolják a «gye-hen-
na» szót és egymásra dőlnek.
Az elnök fájdalmas tekintete irgalmat kér és az alelnökre hull.
Valaki röhögve kérdezte: «Hát a lenge munkásokat a végén hova
dobjuk?»
A kórus kiáltotta: A gyehennába… S elfáradva, újból kezdik a
kaczagást.
A gyűlés feloszlott.
*
Minden bizonynyal Pintyi Ottiliának is a karzaton kellett lennie.
Nem látta Farkas, de érezte. A hőség ellepte e gondolatra és
összeborzongott mindjárt. A teremből kivonulók zajongásából ki-
kihallszott: a gyehenna… szó.
Farkas körültekintett. Csak egy gomolygó ködöt látott. Egyszerre
igen kicsinyes dolognak talált mindent: a filloxerát és a tüzet.
Egyszerre elveszítette a bizalmát és egyszerre mintha mély sötétből
világosságra nyitna, elvakultan nézett körül, kábulva. Egy-egy
élesebb kaczagás emléke belenyilalt az agyába. «A gyehenna».
A terem kiürült. Az elnök is kivonult, a tanártársai is s egy szóval
se közeledett Farkashoz egyik is. A szolgák az ajtó sarka mellett
várakoztak:
 – Itt méltóztatik maradni? – kérdezték.
Az elhagyatottság érzése hatotta át, mintha egy hangtalan
rengeteg közepén magára maradt volna Farkas… Oh nem!… Mintha
egy nagy magasságból mélységes gödörbe hullott volna le. Fájt is
minden tagja, kivált a feje… A szemét megdörzsölte, hogy lásson.
Egyszerre idegennek látott magán mindent: a kezét, a lábát. S
magát a termet, mintha sohase látta volna.
Vajjon nem álom-e mindez? Nem bírt egyenesen menni. A durva
hajdú, ki a deákokat kidobta, Farkas mellé állott:
– Fel se vegye, téns úr, a lelketleneket! Ügyeljen a lábára, téns
úr, mert itt grádics van…
Ez a vígasztaló szó kissé felébresztette. – «Köszönöm» – dadogta
s megemberelte magát.
Az utczát azonban ismét idegennek találta s violaszínben látta a
szemközti házsort.
Hova menjen? Nagyon erőtlennek érezte magát. A plébánia előtt
a feszületbe beleütődött. Megállott, levette a kalapját s a kocsiútra
tért, minthogy úgy tetszett neki: hogy a gyalogjárón tán emberek
járnak? Még azt találja mondani valaki, hogy: «gyehenna».
Alkonyodott, a hó szállongott, a hideg pihék a Farkas gyér hajjal
fedett búbját ellepték. Ez kijózanította.
Erre a szégyenérzés töltötte el. Nevetségesen csekélynek ítélte az
egész ellenséget; a filloxerát s a tüzes gödröt.
A hosszú utcza szegletén valaki pipára gyujtott. A gyujtó lángja
láttára azt hitte, hogy őt gúnyolja valaki s egy kis közbe fordult be,
hogy kikerülje. A kapualjában a szolgálók vihogtak… Mintha
megütötte volna Farkast a kaczagás. Nem neki szól-e vajjon?
A szurdék elején egy kövér varga levette a kalapját a professzor
úr előtt alássan:
 – Megtörtént, téns úr? – kérdezte bizalmasan.
Farkas igent intett.
– Jól történt, téns úr? A Maros-árkon voltunk a bőrökkel s nem
mehettem el a gyűlésre. Mit talált fel a téns úr? Nagy tisztesség az
utczánkra, téns úr…
Farkas sietve haladt hazafelé. A szurdék vége felé egy csomó
gyerek havazódott. Visító torok kiáltotta «gyehenna», erre karban
ismételték: Gyehenna, gyehenna…
Farkas ijedten tekintett szét s gyorsan berántotta a kaput és
bezárta. Magára volt…
Az udvaron leült a küszöbre csüggedten és a fejét mélyen
lehajtotta. Tán nem vették észre, a míg haza jött…
Istenem! egy egész világ omlott össze benne. Most eltagadja,
hogy itthon van, jó; de holnap az iskolába kell mennie. A holnapra
rettegve gondolt. Holnap végig kell mennie az utczán. Az emberek
szembekaczagják. Megöli. Kit? Mindenkit? A gyermekeket is az
iskolában…
És a piaczi emeletes ház előtt is elmegy Farkas holnap, a hova
őszirózsa-csokrot vitt a pedellus? Valaki behúzódik az ablakból, ha
Farkas arra téved és a selyem karosszékbe leroskadva, nevet,
nevet… És Farkas belemarkolt a mellényébe görcsösen…
A hópihék belepték a Farkas czipőjét. Bután nézte s kijebb
nyujtotta a lábait. A sötétség csendesen ránehezedett az udvarra. A
színek fekete üregéből mintha ismerős alakok néznének Farkasra.
Édes apja pipával a szájában a gerenda végén ül… odább arra az
ajtófélre kötöttek hintát. Ottit felhajtotta Farkas magasra a hintán s a
kis leány kaczagva kiáltotta: «még magasabbra, még… mily messze
látok». A szkumpiás zsákok ott állottak s azon tanulták a leczkét…
ott volt egy meszes gödör, a melyben elbujtak. A «gödör» szó
eszébe jutván, Farkas egyébre fordította gondolatát. Hátul a kert, a
hova az almamagvakat vetette el sorba… Az első könyet ez a
gondolat facsarta ki a szeméből…
Utálatos keserűséggel telt meg a szája. A havazodó gyerekek
visongtak az utczán. Mintha «gyehennát» kiáltottak volna. Farkas
fölkelt a küszöbről. Magára volt. Mégis megnézte a kaput, jól be van-
e zárva?
Az apja? Miért jutott az eszébe? Mennyit kinlódott a sok rossz
adóssal, csaló baráttal… Milyen boldog az örökös pihenésben s
elfelejtésben… Odább ment, botorkázva a sötétben.
Az jutott az eszébe, hogy ő alszik most. Megcsípte a karját…
kábult volt. A fáskamara ajtajába beleütődött. Felkiáltott, mert úgy
érezte, mintha meglökte volna valaki. Odább lépett s a kút kávájához
tántorgott. A gerenda vége nagyon megütötte a térdét. Hozzákapott
s a kút peremére leült. Valami lágy, penészes levegő csapta meg az
arczát a mélységből.
Ez a langyos lég jól esett az arczának. Ezért a víz felé fordult.
A holnap… Istenem! Eszébe jutott a holnap… Egészen kábult
volt.
Átölelte a kút pereme gerendáját s mindjobban szorította, mintha
valami édes derékhoz vonta volna magát.
A mélységből mintha halk morgás hallatszana; mintha
domborolna egy boldog megelégedésben élő czicza… mintha
álmatagon sóhajtana valaki alulról…
Farkas mind jobban hajtotta le a fejét s tátott szájjal itta az
enyhe levegőt. A hó belepte a nyakát s Farkas összerázkódott.
Arra gyors elhatározással eleresztette a kút káváját s
eszméletlenül terült el a havas földön…
 A kis Gáspárovics.

A kis Gáspárovics a tanuló fiúcskákkal barátkozott. Az volt a

főfoglalkozása.
A nénje masamód-boltot tartott s a Gáspárovics kötelessége az
lett volna, hogy a kalapos-skatulyákat hazaszállítsa a vásárlókhoz.
Ám Gáspárovics e kötelességét lanyhán teljesítette, mert ritkán volt
a boltban található. Ő inkább a kollégium környékén tekergett s
barátkozott a fiúcskákkal.
Barátkozott a kicsi fiucskákkal, minthogy a nagyobbak fenhéjázók
s derogált nekik a Gáspárovics barátsága. Gáspárovics ugyanis
jelentéktelen, parányi púpos férfiú volt, bárha a szive nagy és
mélyérzésű vala. A fiúcskák még álmélkodni s lelkesedni tudtak;
ezért Gáspárovics (hogy hathasson reájuk) gyönyörű skatulyákat
csinált nekik, oly kis, szép aranyos papirral bevont skatulyákat, hogy
azokkal akármit lehetett kezdeni. Nekik felajánlva az ily csinos
holmikat, a barátságát ráadásul odaadta. Néha kis csiga-házakat
csirizelt a tetejére, vagy lángban égő szivet (a melyeket a
pogácsákról áztatott le) a jelesebb fiúk részére, jelesebbnek tartva a
jobb szavaló, szebb nevű (mint Alfréd, Elemér stb.) fiúkat s az ily
barátaiért akár a tűzbe is elment volna.
Az ily fiúkat megleste az utczán, átsegítette őket a vizesárkokon
vagy a könyvestáskájukat czipelte utánuk. «Barátom»-nak nevezte
őket, megvastagitva a hangját, fejét hátraszegve. A gyermekek
mindezt kedvesen fogadták, minthogy Gáspárovicsnak némi bajusza
is volt s a skatulyái igen szemrevalók valának.
 Ily ártatlan élvezetekben dúskálódva Gáspárovics, maga is
nyugodt, boldog ember vala. Ekkor a sors meglegyintette
Gáspárovicsot, egy asszonyt vetve az útjába. Nem az útjába, de sőt
éppen az udvarukba, a hol Szent György-napjára két kis szobát
vettek bérbe a nénjétől; – inkább persze az ura (egy durva rendőr),
a kivel különben nagyon kevés bajunk lesz.
E rendőr egy szombat este megverte a feleségét. Ebből
Gáspárovics mit se látott, de hallotta Ágnest, (így hívták a rendőr
feleségét), a mint hangosan sírt. Ezért Gáspárovics arrafelé
sündörgött és odaadta volna összes skatulyáit, ha megkérdezhette
volna a szép nagy asszonyt: «Mi a baja, lelkem?» Ő sohase hallott
ekkora megtermett fehérnépet sírni s a szivét meghatotta a
szepegése. Járván, Gáspárovics indulatosan összeszorította az öklét.
Azon éjjel Ágnesről álmodott s egy bikát látott, mely vadállatot
Gáspárovics gyűrt le. Meg is izzadt belé.
A következő szombaton Gáspárovics (a rendőr ablaka alatt
járván, Ágnesre gondolt) ismét siránkozást hallott. A kis ember úgy
fölindult, hogy benyitott a rendőr ajtaján.
– No, mi az? – rontott Gáspárovicsra a vad ember.
– Semmi, semmi, instálom… rebegte Gáspárovics s szaporán
becsapta az ajtót. E visszavonulás szégyene okán még mérgesebb
lett s nagy lépéssel méregette az udvart sötétig, gyötrődve, míg csak
a rendőr el nem ment a posztjára.
Ekkor kopogtatott az Ágnes ablakán. Annyi lelkes mondanivalója
volt, hogy mikor az asszony kinyitotta a táblát, egy okos szót se volt
képes kiejteni. Beszéd helyett az öklével befenyegetett Ágnesre és
kegyetlen tekintettel kisérte a mozdulatait.
Az asszony (egy nagy, lágy, fehérbőrű, kékszemű szőke) a
sötétben alig látta Gáspárovicsot.
– Mi kell? – kérdezte csodálkozva.
 – Mi? (a Gáspárovics torka össze volt szorulva). Mi? nem akarom
hagyni kegyedet. Ha valaki bántotta kegyedet, mondja meg nekem.
Itt van egy férfikar, a mely megvédelmezi s a mely megbosszulja.
Mondja csak meg; szólnia kell.
Ágnes egészen nyugodt és derült volt. Az ura kabátját kefélgette.
Szelíden korholta:
– Menjen haza, fiam, – mondta s bezárta az ablakot.
«Fiam!» Nagyon megszúrta e szó Gáspárovicsot, mint a tövis;
keserűen nyelt, lehúzta a kalapját a szemére; legyintett s a fal
mellett hazahúzódott s féléjszakáig skatulyákat épített szótlanul.
Másnap fölkereste a barátait s bosszúsan nézett meg minden
fehérnépet, a kit az útjába hozott a sors. Serkedző néhány szál
bajuszát simogatta, gyér haját turkálta vékony ujjaival, oly rátartóan
lépegetett, mint egy szarka. «Fiam?» És nagyon vastag hangon
beszélt a barátaival.
A következő szombat estén (akkor kapta a fizetését a rendőr)
ismét nyöszörgő, panaszos hangok szűrődtek ki a rendőr szobájából.
Gáspárovics hallotta, azonban fölnézett a csillagos égre, fütyörészve,
részvétlenül s gangosan ellépegetett az ablak alatt. «Fiam?» Hát
hadd szenvedjen, ha sértegeti a barátait! Bement a kamarájába és
belekönyökölt az öklébe s szigorúan nézett maga elé.
Mégis… mégis… Némelyek vacsorálnak; lefeküsznek puha
ágyukba; kezüket az orczájuk alá téve, mosolyogva alusznak. Mások
sírnak; falatuk keserű; álmuk zaklatott, föl-fölriadva: nem vágódik-e
egy döng a hátukba? vagy szőke hajukat nem rángatja-e egy
paraszti marok?
Gáspárovics nézegette a szobáját tünődve. A gyertyája leégett s
egy-egy köny serkedt ki a pillája alól. Ez az Ágnes egy «dolorosa
Mater», mint a diákok mondják, bárha gyermeke egy csöpp sincs
neki. És miért tűr és szenved? Mert nem férfiú. E szót fönhangon így
mondta: «fér-fi-ú», hogy hatásosabb legyen. Egy fér-fi-ú, a ki
fölemeli az öklét arra, a ki öklét reá meri emelni. De Ágnes?
É Á
 És ábrándozva gondolt az Ágnes fehér bőrére, kék szemeire,
széles, erős derekára, gömbölyű csipőire… Csipőire? És erre elpirult,
megszégyenelve magát.
Másnap egy virágos szalagot emelt el a nénje fiókjából, csokrot
kötve az álla alá s kemény pomádéval réczefarokszerű kacskaringot
fésült a füle mellé. A konyha kis tükre előtt elmenve, benézett s
kesernyésen belemosolygott. A fiúcskák ok nélkül várhattak ez nap,
ha szívszorongva is: Gáspárovics, a kis figura ember e nap érezte
először, hogy ő másfajta nembeli, mint az általán szoknyát viselő
fajták és különösebben Ágnes, a rendőr felesége.
Ágnest – felbuzdult érzésével tiszta, szenvedő angyalnak látva
ábrándos szunnyadásában – reggel némi csalódással látta meg, a
mint viseltes, színehagyott ruhában, kosárral a karján a piaczra
ballagott ki nagy talpán. Nyugtalanul kisérte messziről s mikor szinte
elérte, (beszélni akart vele), átcsapott egy mellékutczába, hogy ne
találkozzék vele. A másik sikátoron mégis elejébe került facsarosan s
rámosolygott a nagy asszonyra. Köszönt neki s arra elvörösödött és
úgy eliramlott, hogy hogy szinte futott előle.
Messziről megleste, míg haza ér és később nyughatatlanul
benyitott a konyhájába.
– Mit vett a piaczon? – kérdezte akadozva.
A fehérnép szeliden felelt:
– Murkot.
– Szereti? – kérdezte.
Az asszony csodálkozva nézett reá.
– Én mindent szeretnék tudni, a mit maga tesz. Én mindennap
látom magát. Az ablakomból ide lehet látni. És én az este is idehaza
voltam.
– Ide lát – és?

É
 – Én hallottam az este is a sírását. Nem akarja, hogy én lássam
kegyedet?
Az asszony vakargatva a veteményt, fölrántotta a vállát, mintha
azt mondaná: «bánom is én!» Aztán befordult a szobájába.
Gáspárovics gondolkozva fölkelt és hazament; azonban délután
ismét benézett a szép asszonyhoz.
– Ne féljen tőlem, Ágnes – így kezdte bátrabban – és bízzék
bennem. Én olyan vagyok, hogy a ki reám bízza magát, azt én el
nem hagyom. Hiszi-e?
– Valamire szüksége van-e?
– Nekem? Sőt én hozom a segítséget (mondta kissé sértődve).
Azt hiszi tán, hogy én nem látok? Én látok. Én mindent látok. Én
hallok. Én mindent hallok. Én tudom a szenvedését.
Az asszony szárazon mondta:
– Nekem nincs szenvedésem.
– Ohó! Olyanokat ne mondjon nekem. Hát nem érti, én mindent
tudok. Én láttam kihulló könyeit, én hallottam sóhaját és a szivem
majd meghasadt. Bárha (igazán legyen mondva) nem láttam a
szemeimmel, de mintha látnám, a mint szép hajfonadékait egy durva
kéz fölcsavarja s egy másik kéz ütést mér fehér testére s haját
eleresztve, megszorítja e kart, oly szorosan, hogy vörös stráf támad
rajta.
Ágnes csöndesen mondta:
– Menjen el, lelkem és ne bolondozzék itt.
– Én menjek el? Én, a ki a szivemet odaadnám? Én, a ki sírok, ha
tudom, hogy szenved. Oh, bízzék bennem. E kar védelmezi meg, a ki
a kebelemre menekszik. E kar, a mely oly szilárd, mint az aczél…
Ágnes hangosan fölkaczagott:
 – Valami baja van, fiacskám? Csak nincs tán itt valami baja? –
kérdezte és a homlokára mutatott.
Gáspárovics vadul nézett szét. Az asszony e tekintetre
jobbindulatulag folytatta:
– Maga véd meg, fiacskám? Mitől szivem? Az uram reám üt? Ez a
baja? Jól teszi, hát tegye… Onnan láthatja, hogy szeret az uram. Azt
szeretném, hogy ne is érjen hozzám. Akkor szépen volnánk. De csak
üssön, ha szeret. Attól aludjék, fiacskám s ne ténferegjék ilyen
beszédekkel, nehogy meghallja az uram. No, hallja! Azt szeretem, a
mit mond. Ugyan menjen, fiam, a merre lát s ne kaczagtassa ki
magát.
Aztán rátette a kezét a Gáspárovics kis vállára s tréfásan
megtaszította.
Gáspárovics úgy ment ki, mintha ittas lett volna. A keserűség
eltöltötte. Mintha a gégéjét a görcs szorította volna. Valósággal alig
látott s attól félt, hogy kiabálni fog. Tehetetlennek érezte magát,
mintha összetörték volna.
Tapogatózva kapta meg a kilincsét s az ágyára vetette magát.
Később sírt. Aztán éktelen düh lepte el. A megaláztatás, a szégyen
érzete került a fekete keserűség fölé.
Ő vele… ő vele… Gáspárovicscsal bántak így, Gáspárovicscsal, ki
a szivét ajánlta föl? Mi történt vele? Gáspárovicscsal, a ki száz
halállal szivesen halt volna meg érte?
Nem… ő nem mehet soha a napvilág elé. Mindenki meglátná a
szégyent rajta, a melyet rámértek, mint egy ocsmány sebet, a mely
soha sem gyógyul meg.
Hánytorgott és vonaglott, fenteregve a derekalján, a mely
mindjárt forró lett. Mit tegyen? Soha emberszem elé nem léphet,
nem, soha. Fejét üsse-e vajjon a falba? hogy szétlocscsanjon az
agya?
 Erre a gondolatra kissé megremegett. Vér, vízzel elegyes agy
folyna a padimentumon akkor. A cseléd bejönne. Kezét összecsapná
és nagyot sikoltana. Nem… ez igen fertelmes lesz.
– Nem.
A pisztoly? Ágyán meleg vére lefolyna, le… le a derekaljon
csepeg… kopp-kopp, aztán csorogni kezd és a kis veres csermely
megindul az ajtó felé, a merre lejt a deszka.
Nem… erre felült. Kissé megfázott és megtörülte a homlokát. Ott
van a víz… ott suhog le a Maros. A víz úgy felpuffasztja a testet. Mily
csúf. A homlokát megtörülte és felállott.
Kiverte a fejéből a fertelmes képeket. A feneketlen keserűség
maradt csak a szivében… Akkor egy benső sugalom szólalt meg
benne:
– Nem eszem, mondta félhangon.
Nem, egy falatot se eszik Gáspárovics, míg csak vázzá összeaszik.
Mindenki eljön és búval néz reá… Eljön a nénje és így szól: «Egyél».
A szemén köny lesz bezzeg ekkor és málna befőttet hoz magával.
Nem! Ha a lelkét váltaná meg a kárhozattól, nem, Gáspárovics nem
fog enni, nem fog inni… ő halni akar… És eljön Ágnes: a
zsebkendőjét a szemére fogja szorítani és a szegletbe ül. Nézi, nézi
Gáspárovicsot, keservesen sóhajtozni fog, kezeit tördelve.
Gáspárovics pedig aszik, aszik, mint egy szilvaszem a tüzes
kemenczében… s akkor végre, mint egy nesztelen levegőcske, puh!
kilebben a lelke a száján.
Igy lesz. Gáspárovics így költözik el az örökkévalóságba, siratva
mindenektől.
Keményen megállott. Igy lesz… és toppintott.
Azalatt besötétedett egészen. Az elhatározására egyszerre mintha
sokkal éhesebb lett volna, sokkal éhesebb, mint a hogy volt valaha.
 Bezárkózott. Az egész valóját áthatotta az elhatározása. Ha egy
pakli czukor édességet hajítana be valaki az ablakon, ki… kihajítaná
azonnal. Ha egy hosszú rúd piros kolbász ereszkedne le a padlóról
egy kerek lyukon… nem… kidobná a kutyáknak. Az elhatározása
megingathatatlan volt. Járt le s fel a sötétben. A fiókjában egy fél
zsemlye volt. Eszébe jutott. Kivette s földhöz csapta dühvel. A
szemével kisérte, hogy kikerülje, ha arra tévedne.
Az a darab zsemlye kissé megzavarta. Álom nélkül forgolódott. A
zsemlyedarab mind nőtt, nőtt vizíójában s oly nagy lett, hogy
betöltötte a sötét szegeletet. A nyál meggyűlt a szájában. Behunyta
a szemeit s a körmét bevágta az ágyékába, hogy erősítse magát.
Azonban valamikor éjjel így gondolkozott:
– Az elhatározásom megváltozhatatlan. Azonban miért kezdjem
meg ma? miért ne holnap? Egy éjjel hamarább, egy éjjel később
dobjon el magától egy utált életet egy fér-fi-ú: nem mindegy-e ez?
Nem; és fölkelt. Szégyelt volna gyertyát gyújtani, de fölkelt s a
sötétben négykézláb végigmászott a szegletig, a hol a zsemlye
kajánul vigyorgott szegény Gáspárovicsra.
Másnap reggel bús arczczal kezdett kínos koplalására.
Akkor egy éles hang kiáltott be a konyhából:
– Mit váratod magadat (a nénje beszélt), mint egy méltsás úr?
Elaludtad a reggelt ismét, lajhár. Azt várod, hogy még egyszer
mondjam?
Erre Gáspárovics vontatva kilépett. Egy csésze kávé gőzölgött az
asztalon.
– No, riadt rá a nénje.
Az öngyilkosságát egy nappal ismét kénytelen elhalasztani. Egy
nappal csak…
 Napközben fekete papirral bevont skatulyákat csirizelt,
halálfejeket vágva ki fehér papirosból reá.
Este egy kis barátjával találkozott az utczán. Neki adta. A kis vitéz
így szólt:
– Nem kell ily csúf skatulya. Edd meg.
Gáspárovics vastagon így szólt:
– Barátom, így veted meg az ajándékomat? Akarod, hogy
holnapra egy fehéret készítsek, barátom! rózsákkal a tetején.
Barátom. Az élet sem egyforma, hát a skatulyák!
 Elítélve.

Mikor Klemi háromhónapos üdülése után visszatért a

tűzhelyéhez, kedvesen átölelte az urát s megcsókolgatta. –
Roszkedvűen váltak meg egymástól, mikor elment. Az ura szófukar, a
feleségénél jóval idősebb, a gazdaságban keményen elfoglalt ember
volt; s a házat – a gyerekes testű s lelkű asszony – tömlöcznek
találta. Egynéhány hónapos kis leányát elvesztve, a házuk felett
teljesen elsötétedett az ég s sok kedvetlenkedés után hazament
anyjához, azt mondva, hogy megtámadott egészsége
helyreállításáért megy.
A viszontlátáskor Balási a felesége ölelése elől kissé
visszahúzódott. – Miért ölel ilyen melegen? – kérdezte magától. – Mit
jelent ez a mohó öröm? – S eltartotta magától a szép kicsi asszonyt,
apróra végigvizsgálva. A szemét bágyadtnak találta, leányos testét
kissé meghúzódottnak. Puha, piros ajkát, ragyogó fehér fogainak
mennyei sövényét kivánatosabbnak találta, mint valaha, de valami
ösztönszerű, névtelen gyanú okán nem csókolta vissza. «Miért ily
kedves?» Zajos kedveskedése idegenkedést keltett benne.
A felesége anyját nem szerette. Heje-huja vérű, lármás, mulatós
asszonynak ismerte s távol tartotta magát tőle. «A leánya vajjon
tisztán jött-e vissza tőle?»
Kézen vezette be. Klemi gyönyörűnek talált mindent a szobában:
a bársonyosan játszó napsugarat, a bútorok álmos fényét, a virágos
kaktuszokat. Balási erőltetettnek képzelte a dicséreteket s
csodálkozva ügyelte. Az asszony, mintha az ura szemének kérdését
megértette volna, elpalástolhatatlan zavarában még zajosabb lett.
 – Jobban érzi magát idehaza? – kérdezte Balási, de mintha gúny
volna a hangjában.
Az asszony kissé fellengősen felelt, bárha az ajaka remegett.
Egészen gyerekes módon hintázta magát zavartan a szűk diványon s
az urát maga mellé csalta. Balási bizalmatlanul kiegyenesedett az
ölelés elől s kissé mereven mondta:
– Ha unatkozott az anyjánál, miért váratott magára oly sokáig?
– Hosszúnak találta az időt? Kedves érte. Búsult utánam?
– Tán a régi barátai tartóztatták ott?
Igen elevenen tiltakozott:
– Nem találkoztam ott senkivel.
– Senkivel?… Az unokatestvérével se? a régi széptevőjével?
Bakóval?…
– Ne–e–m találkoztam vele… Magára vágyakoztam.
Balási lesütötte a fejét: «Hazudik», gondolta. A gyanúja mind
erősödött. «Miért hazudik?…» Merően megnézte (mint a
vadászkutya, mely a szomszéd bokorban tudja a fürjet) s az asszony
érezte, hogy figyeli őt. Feszes hallgatás után az ura ülébe
csötörködött s átölelte a kedvetlen férfi nyakát. Balási felállott.
– Mit gondol? Az én koromban nevetséges ez az édelgés!
Felragyogó szeme, melylyel átölelte a szépséges kicsi asszony
testét, meghazudtolta a szavát, de mégis kisietett a szobából,
mintha valami sürgős gazdasági dolog hívta volna ki. Az asszony
végigkisérte a szemével, a mint az ura nagy lépéssel ment át az
udvaron az istálló felé tartva, aztán hosszasan felsóhajtott s
gondolkozva bontogatta ki útiruháját. Az arczáról letünt a derű.
Csak alkonyatkor tért vissza. A ló, melyen járt, egészen habos
volt.
 – Messze járt?
– Érdeklődni kezd a dolgaim után?
Este ki nem fogyott az asszony a kedveskedésből. A rövid
válaszok szárazságát nem látszott észrevenni. Régi érzékenykedését,
sértékenységét mintha elvesztette volna. Akart kedves lenni s ez a
szándékossága szembeötlő. Egy kis kartonköntöst vett fel s fehér
nyakánál kitürte a szövetet. A mint a falu alant elsötétedett, fel-
felnyujtózkodott s félig összehúzott szempillái alól kéjes
bágyadtsággal, mosolyogva nézte Balásit. Egy-egy szem epret
kettéharapva, a másik felét az ura ajaka közé erőltette s az
ebédlőben készítgette magát a lepihenésre. A mellén kikapcsolta a
gombokat s babrált a résen kitünő finom hímzés szélével.
Balási hátradőlt a medvebőrrel betakart diványon, a szemeit
behunyta s egy-egy morgásszerű hang tolult a szájára, röviden,
akadozva felelt az asszony fecsegésére: «Mért kötöd be a szememet
ügyetlen? – gondolta. – Mit nem szabad látnom?»
Szép nyáreleji éjszaka volt s valami madár nyughatatlankodott az
ablak alatt való bokron, halkan pityegve. A hold sovány sarlója s a
rebegő csillagok elenyészni készültek a vak sötétben.
– Már késő az éjszaka, én uram… és mezítelen karjával átölelte.
A nagy ember összerázkódott, mintha megütötték volna. Erős
fogással felkapta a feleségét, mint a pelyhet, azután lecsúsztatta,
hogy testének minden ízét érezze; felzaklatva, heves lépéssel vitte el
a hálószoba ajtajáig – s ott megrántotta a csengetyű zsinórját.
A belépő szobaleányhoz töredezetten így szólt:
– Asszonya fáradt… Legyen segítségére.
A leány meghajolt és előre lépett be.
Klemi bágyadtan rebegte:
– Elhagy?
 *
Mert mindinkább megizmosodott a Balási gyanúja. Valami bűnét
takarja el Klemi a kedvességével. Házasságának a mézesheteiben se
volt ily odaadó, csábító. «Mily oktalan»… Zajosan becsukta az ajtaját
és vetkezetlenül heveredett le. «Mily oktalan. Oly ügyetlenül leplez el
valamit, hogy többet kell képzelnem, mint a mennyi tán van. Mert
valami van. Mi az?» Leánykori kalandjai elevenednek meg az
eszében. Az udvarlója az unokatestvére volt. Mily bizalmasak
voltak… mindenki tudta… Fiatal, léha ficzkó volt, négy csengős lóval
járt s czigánynyal muzsikáltatta magát az utczákon végig s mikor
eltünt a csengős ló, a mulatós fiú a szemhatárról, akkor tette a bús
leány kis kezét az anyja a Balási kezébe. Oh! a kis Klemi kedve most
virágzott csak ki. Akkor: fátyolt vont szép szemére a soha fel nem
száradó köny… Most megtanult mosolyogni… Titka van… Mi az? A
széptevő gavallér ismét előkerült s valami kis hivatalt nyomorít a
városban… s Balási mind a két kezével rácsapott a diványra,
hánykolódva.
A Klemi kedvessége jelent valamit, engedékenysége jelent
valamit. Hogy hazatért hívás nélkül, megalázkodva, hízelegve: jelent
valamit…
Mintha látná, mint sürgölődött a léha gazficzkó a felesége
mellett; a régi parázs mint lobogott lángra ismét s mint omlottak
egymás karjába s ajkuk mint forrt össze.
Ah! kiköpött Balási, minthogy azt a szájat ő is megcsókolta.
Egészen átizzadva, minden ízében reszketve hevert. Már sugarak
ragyogták be a bolthajtásos nagy szobát s alant a gazdasági
udvarban neszeltek a cselédek, mikor a hálószoba ajtaját kinyitni
hallotta. Mindjárt rá a Balási legénykori szobájának kilincsét nyomta
meg valami bátortalan kéz.
Az asszony nézett be vonakodva. Éjjeli köntösét csak egy kis
szoknya fogta át, lábának rózsaszínje mosolygott ki alóla; gömbölyű
karját magasra fentartva, kezével ernyőt képezve a napsugár ellen.
Félve megállott, csak féltestével nyulva be a szobába, tétován nézve
körül.
– Már késő az idő? – rebegte. – Hány az óra, Elek?
Balási rekedten, durván kiáltott rá:
– Szerencsétlen…
Tehát éppen Balásira van szüksége Kleminek, hogy elrejthesse
valami szégyenét. Egyszerre eltöltötte az eszét ez a meggyőződése.
Az asszony mégis sietve besurrant a szobába, féltestével az ajtóhoz
dőlve:
– Rosszul aludt, uram? Istenem, le se feküdt. Beteg?
– Menjen… menjen… mondta mély hangon s tenyerét szembe
fordította vele. Aztán lassan fölemelkedett, keményen megsúrolta a
homlokát és mint a ki egyszerre elhatározta magát valamire,
csendesen folytatta: «Nem vagyok jól. Igy megfázik» s könnyen
átölelte a remegő asszonykát, (a kezét égette az asszony meleg
teste), lassan átvezette a nagy ebédlőn a hálószobáig. Az asszonyt
beeresztette, aztán kalapot vett s kiment. Az udvaron mindjárt
rendelkező hangja hallatszott.
A mint a csűrkerten túl a mezőre ért, lassan, halkan,
meggondolva mondta:
– Megcsaltál… Elitéllek, mert szégyent hoztál reám. Az idő felelni
fog a kérdésemre… Várjunk…
És ettől fogva – erős meggyőződéssel eltelten – ép oly figyelmes
és szeretetreméltó lett, mint a felesége hozzá. A heves, kemény úr:
méltóságos, figyelmes udvarló lett.
A felesége kedvéhez igazodott, kedvességeit alássan vette;
megköszönve ma egy szál virággal, új ékszerrel holnap. A
mulatságairól figyelmesen gondoskodott. Csábította a vígságra.
Maga megfiatalodott az igyekezésben. El nem fáradt a gavallériában
egész nap. Lovat idomított alája, mellette járván, tartva a nyeregben
a kezét s kezet csókolt neki, ha egy-egy kis dallal szórakoztatta este
a zongora mellett. Ilyenkor karbafogva vitte a hálószoba ajtajáig.
– Ma igen kedves napot szerzett nekem, édesem. Köszönöm.
Fogadjon az álmába.
Az asszony mosolyogva hajolt meg és a mint belépett, remegve,
csüggedten roskadt le az ágya szélére és éjfélig gondban ügyelt az
ura szobájából jövő neszre. A kemény ember el nem fáradva, éjfélig
egyforma lépéssel mérte a szobáját.
Másnap aztán remegve kezdte ismét a játékát az asszony – az
életeért. Leánykorában így, homlokára simítva a haját, szerette az
ura; oleander virágát odatűzi, a hova rég, egyszer tűzte volt az ura
és hosszasan elügyeli a tükörben: illik-e? A ruháit újból és újból
ékesíti, mindennap másképen, hogy eltalálja: mint kivánatos
igazában… Fedetlen nyakára azt az aranykeresztet tűzi; s
karpereczeit az urával kapcsoltatja tökéletes formájú karjára,
melyeket ő adott egyszer… És aggódva, félve, csábító, gyönyöröket
igérő tekintettel, félig nyitott ajakkal, tétován lépett ki az ura elé.
Balási komolyan, szinte bánatosan lát meg egyszerre mindent.
– Nem találsz már csinosnak?
– Ah! mindig újból igézel meg.
– Mégis van valami közöttünk. Mondd meg: mi az? Elválva élsz
mégis tőlem. Az ajtómig kisérsz s bezárod a tiédet. Miért, ha nem
lettem már csúf? ha meg nem untál?
E leplezetlen csalogatásra aztán egyszerre kitisztul a Balási
szeme, ragyogó, józan és ügyelő lesz s Klemi tudja, hogy aznapra
ismét elvesztette a játékot.
Ilyenkor köny gyül a szemébe, elfordul, tehetetlen düh forr a
szivében s elbújik valahová sírni a kert mélyében, remegve vizsgálva
testét, nem erősödik-e még? Kétségbeesve, félve a futó időtől, mely
bűne titkát könyörület nélkül világgá kiáltja. Néha elcsüggedve a
gyötrődéstől, a mint messziről az urát jönni látja, a kétségbeesés
merészségével elejébe ront, hogy elmondjon neki mindent s
meggyónjon mindent. És ha megöli, hát jó… legalább egyszerre
vége lesz mindennek… és futván, a mint már majd eléri az urát, a
remény egy gyenge sugara hatol be félelmének éjszakájába – s
akkor mosolyt erőszakol az arczára és az ura mellére dől.
… «Az enyém vagy (mondta a csábító ficzkó az anyja házában),
én értelek meg csak és engemet értesz meg. Vágyakozom utánad –
és te vágyakozol utánam. Ne félj szeretni, az Isten oltotta belénk e
vágyakozást.»
S mikor a kábulásból felocsúdott és sírt, az anyja nevetve
mondta:
– Hiszen már nem vagy leányka; – asszony vagy. A te vad
zsarnokod, urad, nem ért meg tégedet s elzár, mint egy rabot. Fiatal
vagy, élvezd az örömet, ne félj… már asszony vagy.
És az anyja, ki útálja Balásit, suttogva oktatgatta: mit kell tennie,
ha visszatér az urához…
– – És jaj! a tanács gaz és rossz volt… és el fogja a játékot
veszíteni Klemi. Félelemmel és csodálattal nézi az urát. Ez az egész
ember, ez az erős, nagy férfiú az apró kis cselfogásokon felül van.
Érzi az erejét Klemi – s elpirul és sír. A kaczérkodás fegyverei nem
fogják őt. Ma még nem veszett el Klemi, holnap elvész bizonyosan. A
mint meglátja a Klemi bűnét, jaj, tán szétzúzza vagy megveti. A
lábához ha borulna sírva, bűnbánattal, – ki tarthatja ki az ő kemény,
lenéző tekintetét? És bárha remeg tőle, szertelen megnőtt a
szemében.
Mindennap kevesebb bátorsággal s reménységgel indult útra, az
ura meghódítására. Mind megadóbb lesz, a mint veszti a diadalra
való reményt. Szelídebb, alázatosabb lesz s Balási látja, a mint
reggelenkint a felesége a kis falusi templomba fut. Megölelgeti az
úton ődöngő apró gyermekeket s a vén, rongyos asszonyok között az
oltárlépcsőig hajtja meg a homlokát. A falusi recsegő orgona kiált s a
gyermekek a padok szélén nyujtják a nótákat. Klemi mit se hall
belőle, hanem megragadja a felfeszített Ur lábát, könyörögve nézve
a meghajtott fejre.
– Oh, nagyságos asszony… mit tesz? – kérdezik a vénasszonyok s
támogatják Klemit és vezetik ki az ajtón… Nem jó megfeledkezni
magáról, kedves…
A falu első fordulójánál az ura várja a feleségét. Nyájasan szólítja
meg és a karját nyújtja:
– Véletlenül találom itt – mondja csendesen. – Régebben nem
szokott errefelé járni. (Klemi azt hiszi, hogy átlát a testén erős
szeme.) Aztán csendesen, szinte szomorúan folytatja: – Boldog a
hitével… Kibékült az Istenével?
– Ő megbocsájt, ha megbánjuk a vétkeinket.
– Ő megteheti, mert Isten, de mit csináljunk mi, szegény
emberek? – S hirtelen könnyebb hangba csap át: – Mily nagy
szavakkal dobálózunk e derült, szép napon, kedvesem! mintha
szavalnánk… Simuljon inkább hozzám. Tán nem aludt jól, mert igen
bágyadt? Pedig a színe kitünő, kedvesem. Jó néven veszi-e, ha
bókolok a színének? A falusi levegő jót tesz magának, kedvesem.
Egészen kitelt…
Klemi erősen megkapaszkodik az ura karjába hogy el ne essék.
«Látszik-e már rajtam?» nyilallik át a fején a félelmes kérdés. Mintha
az ítéletét olvasta volna fel a birája.
Úgy érzi, mintha nemcsak a torkát szorítaná a szó, de mintha a
ruháját is szorosabbnak érezné s oly fáradt lesz, hogy majd elesik. A
szemét behunyja s lezárt szemhéján át is érzi az ura szigorú nézését.
Nyögés szakadt fel a melléből és akkor a kert korlátján át valaki
átszól: «Leütöttem.»
Klemi rémülten kérdi: «Mit? mit?»
 – Semmit, kedves. Egy méhfarkas garázdálkodik a méhesben.
Lesik hajnal óta – a rablót… Egy nagy darázs az, kedvesem, semmi
más. Egy karcsu dereku zsivány, ki maga nem tart háztüzet, hanem
lesi a csendes, dolgos méheket, kik gyermeket ápolnak és nevelnek
– és elfogja őket az útban, a mint hazatérnek. És elveszi a mézüket…
– Egy méhfarkas…
– A sorsa érte el… nem üthettem én agyon.
Klemi ijedten kérdezte. Azt se tudta mit mond:
– És megölte volna őt?
– Irgalmatlanul. Az álnokot… zsiványt. Mit is kérdez, kedves?
Azon este Klemi szórakozott és nyomott volt. A harczot feladta. A
szót Balási vitte és a régi családi képekről mesélt, kik rámáikból az
ebédlőasztal mellett ülőkre derülten a falakról néztek le. Szép,
zsinóros derékvállas, gyöngyökkel átfont hajú barna hölgyek azok:
bárány az egyiknek a lábánál, a másiknak karja kávéscsészés
asztalkán pihen.
– A nagyanyám tiszta szép szemét nem láthatja, kedvesem, mert
a képe a homályos szegletben áll; – de én látom. Mind féltünk a
szemétől, a mikor kicsik voltunk, ha hibáztunk valamit. Már mankóra
szorult, de ő átlátott rajtunk, mint az üvegen s ha szigorúan nézett
reánk, úgy sírtunk, mintha megfenyített volna. Ily tiszta és igaz volt.
A homályos szegletből ő reánk néz, Klemi. Nincsen-e bűne?
Az asztal mellől Klemi csendesen, eszméletlenül lesimult a földre.
Balási mozdulatlanul, komoran nézte, lustán. Az arcza elborult,
eltakarva egy kegyetlen vonást, mely a szája körül képződött.
Aztán fölemelte az elalélt asszonyt, az ölében bevitte az ágyára
és csengetett a szolgáló után…
Reggel lóhátra ült és csak későre tért haza.
 A cseléd levéllel várta.
… «Ha eszébe jutna, hogy kerestessen, édes Uram, oh
hagyja el. Sohase fog látni, jobb, ha híremet se hallja. Legyen
kegyelmes az emlékemhez, mint a hogy az Isten meg fogja
bocsájtani a bűnömet, mert megbántam, a szivemből… Ha
tudná, mint szeretem magát… A sors ért el… jobb, hogy nem
a te kezed ért el… A sorsom ért el… oh jobb, mint hogy a te
tiszta és becsületes szemed elé kerüljek. A nagyanyádtól
örökölted a szemedet, melytől féltél gyermekkorodban, ha
hibáztál… Édes uram»…
Balási lehajtotta a fejét s nehéz, forró könyek peregtek alá az
arczára.
Aztán az ökle összeszorult; puskát vetett a vállára és kemény
lépéssel kiment a kapun, a város felé vezető útra térvén.
 Jer édes, a karomba…

Csendes nyugalomban éltek: Annamária néni és Justin.

Annamária néni vén leány, egy jólelkű, mindennel megelégedő,
ártatlan lélek; Justin pedig az urától elválva élő, gyámoltalan, még
ifjú fehérnép volt.
Csak egy, napkeletre néző ablakos szobácskát és egy parányi
konyhát nevezhettek magukénak, de az egészen elég volt nekik,
minthogy nem is vágyakoztak egyébre. Ott úgy eltöltötték a
napjaikat, hogy észre se vették, hogy éltek. Napestig takarítottak,
stoppoltak, foltoztak újból és újból kezdve, minthogy azt sohase is
lehet bevégezni, mindenük már régi holmi lévén.
A háztartás az Annamária nénié volt. Ő valami csekély tőkét
forgatott (zabbal, koczkás moldonnal, sóshallal, kaviárral mivel
spekulált) s abból éltek. Nekik igen kevés kellett, (még a morzsákkal
is spóroltak), hiábavaló hiúskodásokra, világi mulatságokra soha se
gondolva.
Annamária néni tán sohase volt fiatal s Justin elfelejtette mellette
a fiatalságát.
Egész életében se tett Annamária néni mást, mint hogy szolgált
és szeretett. Előbb az apja keze alatt verejtékezett, mert az öreg úr
bosszús, elégedetlen ember volt s idegen arczot nem szenvedhetett
maga körül; – aztán az öcscsének szolgált, ki rendetlen életet élt
(komédiás volt) s időtöltött korában kompanizált össze egy
penészes, tisztátlan nőcskével, ki azonban a kis Justinnel
ajándékozta meg őket. Öcscsét pedig az ital a sírba vivén:
Annamária az özvegyet szolgálta s aztán az édes kis babát
kényeztette mindaddig, míg férjhez nem adta. Érthető tehát, hogy
Annamáriának sohase volt érkezése arra, hogy magára gondoljon,
de talán kedve se volt reá. Ő bizonyosan úgy született, ama szelid
szemekkel; csontos, barna arczczal; vértelen, keskeny ajakkal;
kemény pomádéval símára leragasztott, közbül elválasztott szürke
hajjal; munkától bogos ujjakkal; ama kávészinű, minden divatot
megtagadó feszesen álló ruhával; – és ily külső díszek nélkül
szükölködvén, más se vette észre s ő se tudhatta, hogy neki valami
neme volna és ah! bizonyára vágyó szemmel soha se méregette
végig őt vágyó férfiszem s ama dolgos kezet férfiujj nem érintette
szerelmes indulattal…
Justin, mint mondtam, mellette nőtt fel akarat nélkül,
istenfélésben, engedelmességben hozzátámaszkodva Annamária
nénihez, valamint egy gyenge növény, melyet a szél ereje ellen egy
gyámolító karóhoz kötöttek. Felnőtt, óva a széltől, esőtől, égető
napfénytől, dermesztő hidegtől, minden nehéz munkától; megtöltve
ábrándos mesékkel, a miket a színdarabokból tanult a néni és
belecsepegtetett a leányába. Justin ily törékeny testtel, érzékeny
lélekkel felnővén, jött egyszer egy borotvált arczú, ifjú, kóborló
komédiás (az Annamária öcscse is ily mesterségben élt, halt) s az ő
első epedő tekintetétől, virágos szavától megzavarodott Justin és
hamarosan odadobta magát neki, megesküdvén vele. A komédiás,
míg csak tartott az ételneműkből a spajzban, itókából a pinczében,
sóhajtozott Justin mellett, de nemsokára: tán nyughatatlan vérétől is
űzetve – egy nap, bucsú nélkül, minden érthető ok nélkül, otthagyta
az imádságos hölgyeket, úgy eltünve a nagy világban, hogy hírét is
alig-alig hallották.
E katasztrófa után Justin hozzátámaszkodott ismét az öreg
nénihez s két csigabigára hasonlóan, bebújtak ismét a házukba, csak
Isten hírével élve; kissé unalmasan, de mindig dolgozva; szükségek
hijával, de örömek nélkül is; imádkozva, álmodozva – e két nő egy
őszi reggel így járt:
 Ugyanis a hét órás reggeli misére a barátok templomába menve,
az ő rendes kis padjukban (a Mária-oltár kis fülkéjében) egy virágos
oleanderágat találtak. Látván a virágot, zavartan összenéztek és
körültekintettek:
– Valaki itt felejtette – súgta Annamária.
– Valaki ide tette tán… – rebegte Justin és elpirult.
– Éretted tette volna ide valaki? – kérdezte szigorúbban a néni, a
mire Justin leborult a térdeplőre és fejét mélyen meghajtva, valami
névtelen vágytól megborzongva, mondá:
– Miért ne én érettem… édes néni?
Félve is a virágos ágtól, vonzódva is hozzá, fölemelte és
kesernyés illatát belélegzette s igazán nem is tudott valamiért
imádkozni azon a napon…
Egész nap ama virággal a kezében, gondolkozóan járkálva,
szórakozottan tett-vett és késő estig, a szeme előtt tartva a hamar
megfonnyadt szirmokat, kötött harisnyát egy magányos szegeletben,
de oly telhetetlen dühvel, mintha az egész mezitláb járó világ éppen
a Justin munkájára várna. Másnap a templomba menvén, a padon
viszont egy szál oleanderágat találtak.
Keresztet vetettek, félrehúzódtak s úgy téve, mintha
elmerülnének az imádságba, (az eszük erre-arra kalandozva),
egyszer önkéntelen egymásra néztek. – Annamária így szólt:
– Hiszen te sírsz, Justin…?
– Én sírnék, néni? – rebegte Justin és aztán dideregve, (hüvös is
volt az idő a templomban), alig hallhatóan súgta: «Reá, az uramra
gondoltam» – és arczán leperegtek a könyűk…
Reá, az urára gondol… az istenházában; ama tekergő, rongyos
komédiásra? – Annamária keserűket nyelt erre… Istenkáromlást
követve el a leánya… ez elfordult tőle… Elfordult, de észrevett mégis